Nagyon-nagyon

Reggel négy. Résnyire nyitott szem, csipahegyek itt bent, madárcsicser és hajnali friss levegő ott kint. Kászálódom. Kifelé. Megyek a Dunára! Csak lassan. Sosem voltam az az ágyból kipattanós fajta, de ez most különösen nehezen megy. Öregszem.


hirdetés

Motyók a kocsiba, gyíía. Át a hídon, közben az amerikai csóka azt énekli, hogy „Let’s paint the picture of the perfect place…”. Na az van cimbora, hogy én épp egy tök jó hely felé igyekszem, festeni nem lehetne jobbat. De még mielőtt: benzinkút, kávé. Meglepődöm. A kutas nem morcos, nem fáradt, szinte kedves. Ufó. A kávé is finom.

Öt óra mindjárt, möggyüttem. Tiszteletemre megjelenik a túlparton a Nap. Hátam mögött jobbra fent még ott a Hold is. Égi testek, ha találkoznak J Egy kicsit elbambulok, nézem az aranyló vizet, aztán cuccolni kezdek. Lebotorkálok a kövezésig. Tábort verek. Merítő, állvány, botok, szék, csalik. Elhintem őket magam körül, logikus mintázatban. Szusszanok, kortyolok, napszemüveget öltök.

Csontit tűzök a horgokra, a kosarakba kaja és csonti is kerül. Ez utóbbi bőven. A dobások 12-14 méterre csobbannak, aztán a felkapókart rögtön visszaváltom, így a folyó két-három méterrel kijjebb teszi le a végszerelékeket. Hát letette, mind a kettőt. A második botot éppen csak a tartóba rakom, már rázza is a végét valami. Ez gyorsan ment! A hal inkább hisztis, mint erős. Makacs fejrázással tudatja velem, hogy nem kedvel. Hamar partközelbe ér, merítem. Másfél arasznyi, kicsi márna fészkelődik a szákban. Horogtalanítom, fotózom, visszateszem. Apád-anyád…

Sajnos nem a felmenők jönnek, hanem a tesók. Még négyen, sűrű egymásutánban. Nem jó ez így. Kitekerem mindkét cuccot, beiktatok egy 15-20 perces szünetet, hátha továbbállnak a kicsik. Elbaktatok vagy harminc métert odébb. Egy horgászcimbora rakózik ott. Még a peca elején odajött hozzám, lekezeltünk, most én viszonzom a látogatást. És várom a nagy márnákat. Beszélgetünk. Közben nézem, ahogy pár méterrel feljebb két srác mellesben a vízben állva úsztat. Az etetés sávját egy flakonból eszkábált bójával jelzik. Egymáshoz közel állnak, úgy tűnik nem először horgásznak együtt. A mozdulatok pontosak, ügyesen dolgoznak szinkronban.

Megyek vissza a márnáimhoz. Csak ők még nem értek oda. Sebaj, dobálok serényen. Végre megint beleránt valami, ezúttal a fölső botom spiccét cibálja. A bevágás után érezni, hogy ez már nem az oviból jött. Nem egy óriás, de már kiérdemli a márna nevet. Megbirkózunk. Kilósnál kicsit nagyobb, sötét hátú, vasalófejű. Szép.

Felpörögnek az események. Egyre gyakoribbak a kapások. Az egyedsúly is növekszik, bár 1,5 kilósnál egyik halat sem becsülöm nagyobbnak. A márnák közt tiszteletét teszi egy szép, óarany színű dunai dévér. Vastag szájú, kemény pikkelyű, csodálatos hal. Élénk, egészséges állatnak tűnik, de testén számos apró seb látható, valamilyen betegség vagy élősködő lehet. A márnák, néhány szokásos sérüléstől eltekintve épek, egészségesek voltak, ő nem tűnik ilyen szerencsésnek. Visszaengedem őt is. Ahogy a többieket.

Hat márnát fogok bő két óra alatt. Jön még két apró is, de előttem már két korosztállyal nagyobbak vannak. Szerencsére. Pihenő. A kapások csendesednek, én meg a homlokomat törölgetem. Rohadt meleg van, s bár most még nem érzem annyira, azt hiszem, bánni fogom, hogy naptej nélkül jöttem. Sebaj.

Halat most nem fogok, de dolgozom tisztességgel. 7 percenként küldöm az újabb tölteteket a halaknak, maradjon meg a kedvük, no meg az a hosszú etetési felhő se szakadjon meg, aminek a végén a horgaim vannak. Közben az etetőanyagon gondolkozom. Az általam ismert dunai feederezők nagyjából háromféle megközelítésben csinálják. Vannak, akik a sajtos kajákat használják előszeretettel, vannak, akik inkább az édes íz-/illatvilágú cuccokat tolják. És vannak néhányan, akik mindkettőt használják, az évszaktól, vízhőfoktól függően. Ami az eredményességet illeti, egyes időszakokban lehetnek különbségek, de összességében érdemi eltérést nem látok.

Én, az eddigi – nem túl jelentős számú – dunai tapasztalataim után az édes mellett tettem le a voksom. Második éve ugyanazt a kaját keverem, ami egy kedvező árú alap-etetőt, legalább 40% nehéz földet és egy dévéres-karamellás folyékony aromát tartalmaz. Ez minden esetben az alap, ehhez néha keverek egy másik, kiegészítő aromát, ami általában gyümölcsös vagy fűszeres. Kell bele még valami darabos: magok és/vagy süllyedő angolmorzsa. A magokkal célszerű vigyázni és közvetlenül a peca előtt belekeverni az etetőbe. Időről-időre megszáll az ihlet, olyankor egyéb varázslatokat is csinálok a kajával, de a biztos fogás receptje még nem áll rendelkezésemre, szóval ezt hagyjuk. Egyelőre. A kaját mindig előző nap megkeverem, legalább egyszer rostálom. Egy-egy pecára 2, maximum 3 kiló etetőanyag elég, a többi hozzávaló mennyisége ehhez arányosan már adott. Ennyit még meg lehet keverni kézzel egy nagy dézsában. Nincs a keveréshez gépem, ehhez nem kell. Majd ha nem hetente járok pecázni, talán akkor…

A halak meghálálják a munkát, ismét megjelennek a márnák. Annyira, hogy az már túlzás. Alighogy a fölső botomon bevágok és elkezdem a bajszost kifelé édesgetni, a másikat is rángatni kezdi valami. Na most mi legyen? Jól jönne most egy nyeletőfékes orsó, de ezzel az erővel a lottó ötösre is gondolhatnék. Nem lottózom, szóval így nehéz lesz, a botjaimon sem nyeletős kurblik vannak. Erről ennyit. Jobbal finoman rálépek a még bent lévő másik bot végére, így legalább stabil marad az állvány. A kézben lévő botot átteszem a bal kezembe, jobbal pedig kilazítom a másik tekerőm fékjét. Mint valami kicseszett váltókezelő. Remek. Aztán a márnák megoldják a szitut. Amint ismét fárasztani kezdem az első halat, az egyik megugrásban megkönnyebbül a bot, a bajszos lemarad. A horogelőke szakadt, elnyíródott kövön-kagylón-mifenén. Bot letesz, másik kézbe vesz.

A zsinór laza, de csak a kontakt veszett el, a hal még megvan. Partra kerül a következő másfeles. A szakadt horogelőkéjű pálcát félre is teszem, elég lesz ide most egy bot is. A végszereléket most pár méterrel lejjebb küldöm, de ugyanabba a sávba, mint eddig. A következő másfél óra úgy telik, mint valami hihetetlen horgászmese. A Nap úgy tűz, hogy nehezen tudom eldönteni, mi lesz előbb: szénné égek vagy hőgutát kapok, de közben annyi márnát fogok, ahányszor azt az egyetlen botot bedobom. Minden halra várni kell 5-6 percet, de ennyi idő elteltével menetrendszerűen megérkezik a következő. Két három percet eltart a huzakodás, aztán horogszabadítás, fotózkodás, visszaengedés. A kétkezes gépet eggyel használom, nem egyszerű, a külső szemlélő számára inkább mókás lehet. Meleg van és ámulok, hogy beleültem a tutiba.

Tizenegy. Ennyi az idő és ennyi márnát fogtam reggel óta (az ovisokat nem számolom, statisztikai szempontból ők majd csak lesznek márnák…). Még kivárom a tizenkettediket, aztán megyek. Gyakorlatilag megfőttem, szar idő jár a kövérekre. Sajnos. A várt bajszos meg is érkezik, időre. Vele is lejátszom még, útjára engedem, aztán pakolni kezdek. Valószínűleg lenne még hal, lehet, hogy sok is, de ami sok, az egészségtelen. Halból is, napfényből is. Ma kijutott mindkettőből.

Jó pár hete nem voltam a Dunán, vágytam már egy jó pecára itt. Tulajdonképp csak egy dunai pecára, akár „jó” nélkül is. Nagyon. Megkaptam, köszönöm!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned.
Ha még nem regisztráltál, itt regisztrálhatsz.

Beléphetsz fikanickkel is, így nem tároljuk az adataidat és név nélkül kommentelhetsz.

Mindezt megspórolhatod, ha a Facebook segítségével lépsz be:
Belépés facebook-kal
 


hirdetés
Ezek megvoltak?bezár
Tovább a Fishing Time-ra »

hirdetés