Lajos botja

Egy régi írást vettem ma elő. Örömmel olvastam újra, remélem, nektek sem lesz teljesen érdektelen: Az 1993-as év több dolog miatt is emlékezetes számomra. Ebben az évben vettem meg életem első - és azóta is utolsó - új autóját, egy remek kocka Ladát. Ebben az évben nyaraltam utoljára Balatonbogláron, melyhez annyi szép gyerekkori emlék fűz. És ebben az évben volt először matchbot a kezemben...


hirdetés

 Akkoriban - mint ahogy ma is - Gábor barátommal horgásztam a legtöbbet. Ő eljött szüleimmel és velem Boglárra, az üdülőbe, én pedig sűrűn megfordultam az ő szigetszentmártoni tanyájukon. A mártoni látogatások megmaradtak, a balatoni nyaralások sajnos nem.

Igen nagy veszélyt jelentettünk a balatoni halnépségre, kétféle módon is. Az egyik módszer a klasszikus önetetős fenekezés volt, melyet az üdülő stégjéről gyakoroltunk, amit minden szezon elején a parttól úgy 80-100 méterre vitt be az első turnus közönsége. Aztán, mivel minden turnusban akadt egy-két horgász, aki becsülettel etette a helyet, a szezon végére igencsak haljárta terület lett a stég előtt 30-40 méterre húzódó etetett sáv. A másik módszer a boglári kikötő spiccén, a partvédő kövezésen folytatott esti-éjszakai úszózás volt. Könyékig lehetett "turkálni" itt a keszegnépben és minden este akadt egy-két ponty is, bár a nagyobbja szinte mindig megtépett minket. Sebaj, jól szórakoztunk, biztos jobban, mint a móló külső ívén fenekezőik mögött kuksoló törzsközönség.

Lajos, az üdülő gondnoka sok helyi lakoshoz hasonlóan gyakorlott álláshalmozó volt. Az üdülési szezon ideje alatt sokféle munkát elvállalt, hogy az ínségesebb, vendég nélküli időkre is maradjon a családnak betevő, mert ilyenkor az alkalmi munka is sokkal kevesebb. Állandó munkája pedig csak a gondnokoskodás volt, ami valljuk meg, ősztől-tavaszig nem hozott sokat a konyhára. Így aztán szezonban átlag napi 24 órát dolgozott, a fennmaradó időben pedig pihent, feleségével és kisfiával törődött, sőt jó beosztással még horgászni is eljutott néhanap.

"Na, délután beviszlek benneteket a tutiba!" mondta az egyik reggel, jellegzetes, parancsoláshoz szokott hangján. Hiába, tizenegynéhány Rendőrségnél eltöltött év nem múlik el nyomtalan. Mint kiderült, a tuti Balatonlelle fölött egy halastó-rendszer volt, ahol két tó között vágtak egy széles csatornát, melyet mindkét végén zsilippel és előtte felhúzható ráccsal zártak le. A csatornában lévő halmennyiséget a zsilipek szükség szerinti nyitásával "szabályozták". Maga a csatorna egész vadregényesre sikeredett, nádcsomókkal a szélén, sőt, még néhány hínárfoltra is futotta. Amolyan kulturált kis mészárszék volt, vagy nevezhetjük intenzíven „telepített” víznek is, döntse el ki-ki, ízlése szerint. Főképp német, osztrák vendégek látogatták, mert leülni sem volt olcsó a partra - akkortájt 400 forint nem kis pénz volt a magamfajtának - és persze az elvitt halat is ki kellett fizetni. Szerencsére a csatorna felügyeletével megbízott ember Lajos barátunk spanja volt, így amikor leültünk a partra, az éber őr éppen a Balaton irányába kémlelt. Ha halat akartunk volna elvinni, azt persze le kellett pengetni így is, de ez nem volt szándékunkban.

"Gyerünk, itt nyüzsögnek a pontyok!" adta ki a parancsot Lajos, majd rögtön vissza is ment a kocsijához, mert a botot elfelejtette kivenni a csomagtartóból. Gábor barátommal közben gyorsan átalakítottuk a kikötői úszós motyókat feltolósra, így mire Lajos visszaért, mi már éberen figyeltük az úszókat. Az én felszerelésem lelke egy 3,60-as teleszkópbot volt, mely mai szemmel nézve akár ihletője is lehetett Arany Jánosnak a Toldi híres jelenetének megírásához. Jó vastag volt ugyan, viszont dög nehéz. Egy-egy egész estés kikötői úszózás után másnap remegett a kezemben a pohár, jobb kézzel tollat fogni pedig csak délutánra tudtam. Most viszont kifejezetten örültem neki, mert a beígért több kilós pontyok ellen méltó fegyvernek tartottam. 0.25-ös zsinór, hosszú úszó feltolósra hangolva, 6-os horog egy félcsőnyi kukoricába bújtatva, jöhetnek a gigászok!

Megjelent Lajos, hozta a botját. Vékony fekete tok. Mi a franc? Horgászbotnak karcsú. Idétlenül vigyorogtunk egymásra Gáborral, sőt még fogadásokat is kötöttünk halkan, nehogy mackós termetű - mit mackós, medvényi! - barátunk meghallja. Ő felmosófára tippelt, én billiárddákóra. Vesztettünk, horgászbot volt. Valószínűtlenül vékony, zöld színű, háromrészes bot, apró gyűrűkkel. Feneketlen zsákjából elővarázsolt egy kisméretű, elsőfékes, ezüstszínű Ryobi-t - még ma is beleborzongok, olyan finom kis szerkezet volt -, átfűzte a gyűrűkön a rajta lévő pókhálót és szerelt. Feltolósra, mint mi is, bár jóval kisebb horoggal, vékonyabb zsinórral. Egy szem konzervkukorica, egy csonti. Tőlünk 3-4 méterre gyalogolt és ő is bevetett.

Ami ezután következett, azt az Értelmező Kéziszótárban több szócikk alatt is meg lehet találni, mint például: oktatófilm, alázás és még sorolhatnám. Lajos a következő másfél órában hat pontyot fogott, egy leakadt, kettő szakított. Mi eközben őriztük botjainkat és hallgattuk jókedvű megjegyzéseit, hogyaszondja: "Mondtam, hogy jó hely, nem?", vagy azt, hogy "Ti nem horgásztok?" vagy például "Múltkor jobban ment, de mindegy, most már maradok.", meg ilyenek. Közben folyamatosan hajladozott a kezében a vékony pálca, zizegett a finom kis orsó, ő meg nyögött, szuszogott és nevetgélt hozzá. Mi pedig ültünk és néztük, a saját úszóinkat sem figyeltük már, csak bámultunk.

"Na jó, eleget szórakoztam, hagyjunk másoknak is!" mondta hirtelen és rám kacsintott "Látom tetszik a motyó, nem próbálod ki?". Nem szóltam egy szót sem, de mire a mondatot befejezte, addigra én már kitekertem az úszómat. Odabaktattam hozzá és óvatosan kivettem a kezéből a felém nyújtott botot. Az óvatosság nem volt felesleges, mert a könnyű cucc szinte kirepült a kezemből. Valamit motyogtam a bajszom alatt - akkor még volt -, talán azt, hogy köszönöm, de már szaladtam is a zsákmánnyal. Leültem a helyemre, felcsaliztam, ahogy a "mester" is tette és bedobtam a hínárfolt szélére, oda, ahol az előző másfél órában az én úszóm feszített büszkén, mozdulatlanul. Nem tudom, szoktatok-e így érezni, de amikor bedobtam, abban a biztos tudatban tettem, hogy nemsokára halat fogok. Így is lett.

Az úszó kicsit megemelkedett, majd sréen eltűnt a víz alatt. Bevágtam, ahogy saját vadölőmmel szoktam, de félúton megállt a kezemben a bot. Aztán a kitörő hal irányába bólintott egy nagyot, majd felcsendült a már unalomig ismert muzsika: a kis Ryobi fékjének bűbájos hangja. A bot néha szinte a nyeléig hajlott, de a hal jól irányítható volt vele, az orsó pedig szükség szerint "besegített". A fárasztás jó nyolc-tíz percig tartott és máig bennem maradt minden mozzanata, annyira élvezetes volt ez a szokatlanul közvetlen kontaktus. Szinte sajnáltam, amikor Gábor megmerítette az aznapi bandanagyot, egy hat kiló körüli tükröst. Lajos eközben félig elnyúlva a fűben, könyökére támaszkodva vidám szemmel vigyorgott ránk, mint aki tud valamit.

A következő fél órában még egy három kilóst fogtam, majd Gábor is kipróbálta a botot és azt is, milyen vele halat fogni. Hazafelé menet nem nagyon beszélgettünk. Lajos csak csöndben mosolygott, Gábor és én pedig azt számolgattuk magunkban, mikor és hogyan tudjuk megszerezni ezt a csodát. Nekem három hónapba telt, mire a kezembe vehettem az első saját matchbotomat, pont olyat, mint Lajosé volt. Három hónap rendkívül hosszú idő...

Azóta sokat tanultam a matchbotos horgászatról, ma már három ilyen "felmosófám" van. Az újabbak érzékenyebbek, finomabbak és persze drágábbak is, mint az az első. Sokat is használom őket, de valahogy a szívemhez nem tudtak annyira közel kerülni, mint a "zöld csoda". Ha a „Lajos botját" veszem kézbe, mindig mosolygok és mindig eszembe jut az a lellei csatorna és az a délután.


u.i.: A fentieket majd’ 13 éve, 2004 májusában írtam, ma is olvasható ugyanez a szöveg a Haldorádó „Érdekes történetek” topicjában. A bot, amiről szó esik a dolgozatban, egy Silstar X-Citer 3,90-es pálca. Aki ismeri, tudja, hogy elég erős, harcos matchbotról van szó, nem egy finomlelkű pálca. Gyűrűi szokatlanul nagyméretűek ebben a kategóriában. Sajnos már nincs meg, eladtam, az árát újabb dolgok vásárlásába fektettem. Így van ez, kevés régi cuccom marad meg, amit már nem használok. (De Gábor barátom zöld csodapálcája még megvan, ha nosztalgiázni szeretnék, nála még megtehetem.)

Az is feltűnik a fentieket olvasva, mennyit változott körülöttem az internetes világ és mennyit változtam én magam is. Ez egy derék, kétoldalas szöveg, amit szinte egy ültő helyemben pötyögtem a gépbe anno. Megadtam a módját, van a dolognak eleje, közepe, vége. Akkoriban ez nem volt szokatlan, sokan írtak le formás történeteket, a többség nem elégedett meg néhány odavetett mondattal. Ha megnézem a mai blogposztjaimat, kevés van ilyen tisztességgel megformálva. Oda kell figyelnem…

Hozzászólások

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned.
Ha még nem regisztráltál, itt regisztrálhatsz.

Beléphetsz fikanickkel is, így nem tároljuk az adataidat és név nélkül kommentelhetsz.

Mindezt megspórolhatod, ha a Facebook segítségével lépsz be:
Belépés facebook-kal
 


hirdetés
Ezek megvoltak?bezár
Tovább a Fishing Time-ra »

hirdetés