Adunk egy 1.500 Ft-os kupont, ha feliratkozol hírlevelünkre! Részletek »

Hosszú még az út!

2014.11.04. forrás: Figura blogja

A mai napra arra gondoltam, hogy bátor leszek, és miután több alkalommal volt szerencsém együtt úsztatni barátaimmal a Dunán (akiktől sokat tanultam), most megpróbáltam egy kicsit a saját lábamra állni. Úgy terveztem, ott fogok gyakorolni, ahol senki se lát, főleg azért is, mert aznap csak én értem rá. Persze sajnáltam a segítő kollégák távolmaradását (mert bőven lenne mit tapasztalnom még), de tudtam, hogy egyedül is meg kell próbálni, nem lesz velem mindig ott valaki, hogy megmondja a tutit, ráadásul az ember a saját hibáiból okul igazán. Ezzel a szemlélettel vágtam neki a mai horgászkalandomnak a fővárosi szakaszon. Lássuk, mire jutottam.

Szezonindító akciókhirdetés

A kiválasztott parton a Duna medre apró sóderos, jól mélyül (de nem egyből nyakig), és ha jól választottam meg a helyszínt, illetve a pikkelyes barátaim is itt úszkálnak arra várva, hogy szájukba sodorja a víz a finom falatokat, akkor egy igazán kellemes napnak nézek elébe.
Szeletelt száraz kenyerem a zsákba helyeztem (majd a vízbe raktam, hogy szívja meg magát, míg az etetőanyagot kicsit benedvesítem), és magamra öltöttem „szexi” melles csizmám.

Mivel nem ismertem annyira az itteni mederviszonyokat, kicsit besétáltam a vízbe, és magam előtt végigtapogattam a merítő nyéllel az aljzatot, nehogy egy hirtelen törés esetén magával vigyen a sodrás, és komoly, akár tragikus kimenetelű horgászat legyen a gyakorlásból. A fenék...
...szinte mindenhol ugyanolyannak tűnt, semmi olyat nem tapasztaltam, ami medertörésre vagy bukkanóra, gödörre utalt volna.
Szárazra érve leraktam a kopogtatáshoz használt nyelet, és kézbe vettem a már jól megnedvesedett kenyérzsákom, majd irány vissza a hullámok közé, azt lesve, nem jön-e hajó. Miért néztem körbe? Ha egy nagyobb hajó jönne, akkor kint várnám meg az elmenetelét, mert nem egyszer jártunk úgy, hogy míg a luxusjacht vagy üdülőmonstrum méretén, kinézetén csodálkoztunk, addig észre sem vettük, hogy nagyon sok víz eltűnt előlünk, és csak akkor eszméltünk fel (későn), mikor nagy hullámokkal jött vissza a „cunami”, majdnem bokáig-tédig érő vízmagassággal lepett meg minket. Ilyenkor aztán jött a kapkodás, és a Dunából szedhettük össze horgászeszközeinket, figyelmetlenségünk okán.
Szóval hajó nincs, irány a Duna! Már majdnem mellkasomig ért a folyam felső szintje, ahol megálltam, és innen dobtam zsákom a mélybe. Hátra arc, séta a partra, mert sok volt még a teendő.

Nem akartam tömegközlekedéssel a már előre nedvesített (ezzel súlyossá tett), sárgás etetőanyagot cipelni, ezért itt a parton kevertem azt készre. Tovább tuningoltam főtt búzával és dobozos kukoricával, majd nehezítésnek pár marék sóderral, amit a parton szedtem.
Botom gyűrűin hamar átfűztem tizenhatos damilom, ezt követően áthúztam a 2 grammos úszót, végül a mini forgó következett. Ennek másik fülébe tizennégyes kanócra egy kicsi horog kötése következett. Végezetül nem maradt más hátra, mint a reménybeli kapásaimat jól mutató piros antennás szép úszót kisúlyozni.
A zsák már javában a sodrásban állt, az etetésre (gombócozásra szánt) kaja készen lett, ahogy a szerelék is. Jöhetett hát mindazon mozdulatok gyakorlása, amiket barátaim igyekeztek belém sulykolni.

Csonti a horogra, felkapó kar átfordít, bot belendít, és hagytam, hogy a szerelékem a bója felett szépen a víztetőn kifeküdjön, majd a mélybe ereszkedjen (így mire a bójához ér, már teljesen beáll, és reményeim szerint a zsáknál gyülekező paducok kapásait időben közvetíteni tudja). Botom spiccét a magasba emelve engedtem a damilt leperegni a dobról úgy, hogy ne akadjak fel a zsák helyét jelző palackon. Amint ezen túljutott a kis piros antenna, hagytam, hogy a sodrás uralja a helyzetet, miközben én kontroll alatt tartottam a szerelékem mozgását. Hol folyamatosan sodortatva, néhol pedig kicsit meg-megállítva azt, hogy felkeltsem az erre kóborló halak figyelmét.
Nagyon jó érzés volt a vízben állva úsztatni szerelékem, miközben testemre feszült melles csizmám. Ez utóbbi viselet még szokatlan volt, de talán az előnyének mondható, hogy a nyári melegben jól lehűsítette a lábam.
Lassan több, mint fél órája úsztattam, de semmi kapást nem tudtam kicsikarni, ezért a partra igyekeztem pár gombóc etetőanyagért, amit aztán a bójához dobtam, hátha ez lendít valamit az eseményeken. Újra a hullámokba vetettem úszóm, de már nehezebb volt az etetésen tartani, mert a felerősödő szél nem nekem kedvezett. Olyan érzésem volt, mint amikor az ember a bringára ül, és ha fújni kezd a szél, az csakis szemből fúj, bármerre is tarts.
Újabb fél órát könyvelhettem el kapás nélkül, mikor képzeletben vakarni kezdtem a fejem, és igyekeztem visszaemlékezni azokra a pillanatokra, mikor barátaim mutatták a trükköket. A felmerülő problémákra nehéz volt kikeresnem a helyesnek vélt megoldásokat, mert annyi új információt kellett akkor megjegyeznem, hogy talán a legjobb lett volna akkor felvenni a beszélgetést magnóra, diktafonra, és most vissza tudnám hallgatni. Ennek hiányában a „most légy okos, Domokos” mondóka jutott csak eszembe. Ha az erős a szél miatt nem tudom az etetési sávon tartani a szerelékem, akkor felrakok egy nagyobb úszót, és a botot is másképp igyekszem majd tartani. Ennyi. Megy ez egyedül is.
Már vissza is tértem a vízbe, és túl voltam bő félórányi úsztatáson, ám továbbra sem tudtam kapást kicsikarni. Még a halak mozgását se láttam sehol. Hát igen, most jönne jól az évek és a rutin, mert nem olyan egyszerű az úsztatós módi, mint azt sokan hiszik (vagy csak én szerettem volna). Azon agyaltam, hogy míg kitalálok valami új stratégiát, addig kimegyek a partra és eszek valamit, hátha…
Tudtam, hiányzik valami, hogy működjön a dolog, de gondoltam, ameddig a szendvicsemet megeszem, bedobom a feederbotom szerelékét a bójához, hogy megnézzem, mi újság. Így hát kényelmesen hátra támaszkodtam, élveztem a napsütést, és két harapás között folyamatosan azon járt az eszem, mit nem csinálok jól.

Alig telt el pár perc, erős kapásra lettem figyelmes, amit alig tudtam felfogni, annyira el voltam merülve gondolataim közt, de annyira jól látható volt a botspicc mozgása, el nem lehetett téveszteni. Naná, hogy bevágtam! Damilom megfeszült, lágy botom szép ívbe hajlott, miközben egyre több damilt sikerült feltekertem orsóm dobjára, ennek köszönhetően rövid fárasztás után partra terelhettem első halam, egy igazán szép és teljesen egészséges, egy kiló feletti jászkeszeget.

Egyik szemem sírt, mert úsztatás közben semmit nem fogtam, miközben a másik nevetett, mert legalább a kényelmes, „fenekezős-kiülős” módszer eredményesnek bizonyult. A közös fotózás után halam visszanyerte szabadságát, boldogan úszkálhatott tovább a Dunában.
Hamar botot cseréltem, és újra a vízbe gázoltam, mert abban reménykedtem, hogy itt vannak a halak az etetésen. Jöhetett a szerelék úsztatása, néha-néha megtartása, de fél óránál is hosszabb kínlódás alatt két gébet sikerült csak fognom.

Hiába próbáltam menet közben a nehezékek elhelyezkedésének változtatásával módosítani a szerelékem viselkedésén, a halak részéről nem tapasztaltam semmi változást. Mérgemben dobtam a bója mellé újabb három gombócot, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, mert nem adom fel. A friss etetésre beálltak a snecik, de semmi más nem történt a következő, szinte teljes egy órában sem.
Leszegett fejjel léptem ki a partra, mert nem tudtam, hogy mi lehetett a gond. Botomat leraktam, majd ismét a fenekező pálcámért nyúltam. Horgára három csontit húztam, és leültem a feeder mellé, hogy átgondoljam (immár sokadjára), mi(ke)t ronthattam el, miért nem tudok halat fogni.
Az ólmok közötti távolságokat, az úszó méretét és az eresztéket is módosítottam. A horogelőke hossza, a horog mérete is szinte teljesen megegyezett mind a két verzió esetén. Úsztatás közben engedtem, de néha vissza is tartottam a szerelékem, mégse vezetett sikerre. Valami mégse stimmelt.
Miközben a hiba okait kerestem, botom spicce jelezte, érdeklődés mutatkozik a csontik iránt. A határozott kapást megvártam, majd ezt követően egy hirtelen mozdulattal felemeltem botom, hogy egy igazi (de ideiglenes) piercinget adjak halamnak, míg partra terelem. Nagy küzdelem nem volt köztünk, ami persze érthető volt, elvégre alig haladta meg tenyerem méretét fogásom.

Gyors fotózást követően ezt a leánykoncért is visszaengedtem a gyakran kiszámíthatatlan, szeszélyes vén folyóba, részben azért, mert védett, másrészt nem eszem halat.

Lassan rám sötétedett, ideje volt pakolni. De előtte lássuk, mi maradt a zsákban, elvégre végig bent hevert a sodrásban. Miután partra vonszoltam, szembesültem az egyik problémával, ami kicsit megmagyarázhatja, miért nem működött jól a gyakorlásom. A zsákban szinte hiánytalanul benne volt az összes vizes kenyér, amit a horgászat elején beleraktam. Na, ez komoly hiba. Ezek szerint ott nem volt megfelelő a sodrás, így nem tudta a szütyőből folyamatosan kimosni, és etetni a halakat, de az is lehet, hogy a kenyér minősége se volt az igazi.

Az ilyen horgászatokból is lehet tanulni, sőt kell is, mert elég hosszú és rögös út áll még előttem, mire magamba szívok egy kis morzsányi tudást, és eljutok oda, hogy kapásokat vagy élményekben gazdag úsztatós pecákat éljek meg a vízparton.

Keresni kell az összes olyan alkalmat, mikor barátok tanítanak erre a remek és élvezetes horgász módszerre, esetleg a médiában utána olvasni, erről szóló videókat nézni, vagy egyedül tovább gyakorolni, gyakorolni és gyakorolni. A mai sikertelenség se szegte kedvem e módszertől, mert nagyon megszerettem, valósággal megszállottja lettem.

Ingyenes szállításhirdetés


Horgászhírek

Még több horgászhír »