Élesben a Dunán

A mai napon több dolgot terveztem élesben tesztelni itt a Duna fővárosi szakaszán. A magas vízállás miatt a jelenlegi helyszínünkön nagyon húzott a víz, ezért kénytelen voltam nagyobb, számomra már szinte „felfoghatatlan” tömegű kosarakat használni. A hömpölygő vizet a lábunk előtt lepakolt kövezés igyekezte a medrében tartani (amennyire csak tudta), még akkor is, ha ezen a szakaszon hamar mélyül a part, nincs hosszan elterülő sóderos lapály, ahol a víz szépen kiterülne.


hirdetés

 A rohanó sodrás, valamint a mélység is azt „diktálta”, hogyha rendszeresen ott szeretném tartani a kosaram, horgom, ahova bedobtam, szükség lesz akár százötven grammos kosárra, plusz a benne rejlő finomságok súlyára, még akkor is, ha a meghorgászott táv csupán 15-17 méterre volt a parttól. Mi volt ebben a tesztelés? Leggyakrabban 30-40, esetleg 70 g-os kosarakat szoktam használni, a 150 g már számomra már a „Gyúrunk vaze?” kategória, nem is szólva az ehhez méretezendő felszerelésről.

Lássuk, hogy mik a határaink
Horgomra friss csontik kerültek, drabális kosaramat is megtöltöttem (mint a libát) barna tónusú etetőanyaggal,...
...kukoricával és csontival, amit aztán magam mögé lendítettem, és a hullámok közé vetettem, mint egy bombát.

A másik felszerelésemre kötött nyolcas kampómra egy nagyobb sajtkockát húztam rá, remélhetően picit szelektálva a vendégeket, mert az idei évben ezen a szakaszon rendszeresen járőröztek a paducok, amiknek ugyan nagyon örülök, de ezzel a gerincesebb pálcával, nagyobb horoggal és csalival inkább komolyabb ellenfelekre (mi másra, márnákra) ácsingóztam.

Nem vagyok válogatós, jöhet nagyobb padró, dévér, jász, szilva (stb.), de ha folyóvízi, bajszos „sodrófát” terelhetek partra, akkor sem fogok megsértődni, sőt.
Az első kapásomra nem kellett sokat várni, mert a spicc vehemens mozgásából arra következtettem, megjött az első paduc, ami aztán rövid fárasztást követően csakhamar a merítőben pihente ki a küzdelem fáradalmait, utána rögvest vissza is mehetett a Dunába, felejtendő röpke kellemetlen élményeit.

A „gránátot” ismét szendvicsesen töltöttem meg, azaz előbb az aljára tettem egy kis kaját, ezt követően pár csontit, majd ismét etetőanyagot tömködtem a rácsok közé, jól megnyomva, hogy ne nyíljon ki addig, míg nem ér a meder aljára. Ott viszont jó, ha máris szétbomlik, morzsákat, nyüveket eregetve, így csalva jobban asztalhoz a halnépséget.
Már a második dobásnál éreztem, hogy a közepes erősségű (Stewe Garner 12ft-os) botomon hiába „figyelt” a legerősebbb spicc, akkor sem az ő világa volt ez a mai tesztelésre tervezett horgászat, hiszen nem erre a hatalmas tömegű kosárra, etetőanyagra lett kitalálva. A kocsit is szokták néha „kormolni”, húzatni, nehogy lomha legyen, de ez a fajta terhelés itt hamar megbosszulhatja magát, akár egy bottöréssel is. Az ésszerűség keretein belül igyekeztem terhelni kedvenc pálcámat („akivel” már hosszú évek óta járunk együtt a partra „csajozni”, akarom mondani halat fogni), ám ideje volt megnéznem, hogy miképpen tudom a határt súrolva kihozni a maximumot.
Azonban nem volt idő a filozofálásra, mert a másik botom „féltékenységből” vagy valóságból, de vehemens kapásokkal hívta fel a figyelmem. A következő húzásra már én is ott voltam, és a dobról madzagot kérő halam erejéből éreztem, ahogy a mélybe, a sodrásba akar törni zabolázatlanul. Nem vitás, márna került horogra, ebben egészen biztos voltam. Még jó, hogy csak egy szerelékem volt bent, így több helyem akadt a fárasztásra, ami lényegében abból állt, hogy igyekeztem őkelmét felhúzni a fenéktől, nehogy elszakadjon valami kőben, kagylóban a horogelőke. Szerencsére nem akart a sodrással szemben mindenáron felfelé úszni, így nem zavartuk följebb ülő Bali barátomat a pecában. Inkább lefelé, Paks irányába indult meg, kihasználva sudár, áramvonalas testfelépítését és a fizikát. Kicsit feltekertem a zsinórból, kicsit ő is elvett belőle, majd ismét én következtem. Pár perc huza-vona múlva, mikor kellően kifárasztottuk egymást (vagyis inkább én őt), határozottabbra vettem az irányítást, és megmutattam neki a helyes irányt, ami a merítőfejben ért véget. Partra tettem, tarkón ragadtam, kiakasztottam a horgot a vaskos szájából, végül a fotózás után visszaengedtem negyvenöt centi körüli márnám.

Bemelegítésnek jó volt, bár a Daiwa botomban több erő és tartalék van, nem beszélve a fonott zsinór, illetve a horogelőke közé kötött erőgumiról.
Vágtam egy nagy sajtkockát, horgomra tűztem, majd épp a kosarat kezdem teletömni (mint a libát…vagy ezt már írtam?), mikor a lágy pálcám spicce kezdett erős remegésbe. Egy hirtelen, gyors mozdulattal bevágtam, hogy jól, gond nélkül akadjon meg a 12-es horog. Az újabb hal viselkedése teljesen azonos volt az előbb visszaengedett márnáéval, biztos lehettem abban, hogy ismét bajszos akadt a horgomra. Kicsit kérette magát, de nem voltam partner benne, így rövid fárasztást követően elkezdtem a part irányába terelni. Túlságosan lekezelően vettem a dolgot. Lehajoltam a merítőért, így picit lazább lett a zsinór, amit halam megérzett, és a kövek közé fordult, ennek köszönhetően damilomat el is vágta a mederben található éles kövek egyike. Kész, ennyi. Ebből is lehet, sőt kell tanulni. Talán majd legközelebb....
Felvettem a másik botot, megpakoltam kosarát finomságokkal, és a sajtos nyalánkságot a hullámok közé dobtam, oda, ahova eddig is lógattam.
Míg kapásra vártam, gyorsan megkerestem előkötött horgaimat, hogy az elvágott előke helyébe egy újat tegyek fel.
A bot mellett ültem, mikor arra lettem figyelmes, hogy a másik pálca spicce a víz felé nyúlt (és csak nyúúúúúlt), akadályt és ellenvetést nem tűrve. Mire érte nyúltam, már javában süvített a fonott a dobról. Álomba ejtő kapás volt. Immár állva fogtam gerinces botomat, és hagytam, hogy izmos halam szinte teljesen szabadon úszhasson.

Persze, tanulva az előző hibámból, végig ellenőrzés alatt tartottam. Hosszú percekig vitte a madzagot, csak ezt követően lophattam vissza valamicskét az orsóra, és ezt ismételgettük több, mint öt percen át, mire kicsit a part felé tudtam végre édesgetni, irányítani. Kemény küzdelemre kényszerített, nem adta meg magát csak úgy.

Ezt egy percig se bántam, hiszen pont az ilyen, adrenalinszint-emelő izgalmakért szálltam ringbe, ilyen szép dunai márnákért. Bali barátom készített pár jó képet küzdelmünkről, ahogy a bot vizsgázik a terhelés alatt. Mondhatom, furcsa helyzetben éreztem magam, hiszen nem sok képet lőttek rólam márnás akció közben (inkább Bali szokta aprítani a bajszosát).
A kitartásomnak köszönhetően hosszú percek alatt felőröltem a hosszúkás, csupa izom hal erejét, a végére egészen kezessé vált.

Miközben a partra emeltem, arcomra széles mosoly terült, nem csoda. Jó küzdelem volt, én is belefáradtam, ráadásul úgy tűnt, „ő” lett az idei új márna rekordom, mind az 57 centijével és nagyjából 2,5 kilójával. Keszegfélékre jobban szeretek horgászni, ám amikor egy ilyen torpedóval találkozok, mindig nagyra értékelem őket. Igazi sportos jószágok, nagyszerű, komoly ellenfelek. Érdemes néhanapján kimondottan rájuk horgászni, őket is horogvégre csalni.

A „kötelező” fotózáson túlesve, őt is dunai útjára bocsátottam, hogy tovább élhessen, gyarapodhasson, szaporodhasson, és esetleg másnak is örömöt okozhasson.


Képzeletben hátra dőltem székemen (naná, hogy csak gondolatban, hisz’ nincs is támlája) és barátom felé fordultam, hogy beszélgessünk kicsit, hiszen iménti halamnak valami elképesztően durva kapása volt, és mérete is okot adott a szóra. Ittam két korty vizet, majd mind a két botot harcba fogtam.
A későbbiekben azonban már csak a lágyabb készség volt fogós, mert csak csontikra jöttek paducokra váltott jelzések. A márna csapat biztosan tovább állt, mert se a sajt, se a sajt-csonti kombó nem ejtette őket kísértésbe, pedig ha itt lebzseltek volna, biztosan elcsábultak volna. Vagy mégsem?

A végén aztán, ahogy a márnák, úgy lassan a padrók is leléptek, így kapás hiányában mi is.
Sikeres napot zártam, mert éles körülmények között sikerült megtapasztalnom, hogy mik a féder botjaim határai, és rájöttem, bátrabban érdemes használnom őket, még akkor is, ha nagyon hozzá vagyok szokva a könnyebb kosarakhoz, illetve a rövid, szinte part menti távolságokhoz.

Hozzászólások

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned.
Ha még nem regisztráltál, itt regisztrálhatsz.

Beléphetsz fikanickkel is, így nem tároljuk az adataidat és név nélkül kommentelhetsz.

Mindezt megspórolhatod, ha a Facebook segítségével lépsz be:
Belépés facebook-kal
 


hirdetés
Ezek megvoltak?bezár
Tovább a Fishing Time-ra »

hirdetés