Eleonóra

Soha nem ismertelek, de mindenféleképp meg akartalak. Sokat hallottam felőled … Csupa – csupa nekem tetsző dolgokat és azt hiszem sok mindent megtettem, hogy legalább egyszer találkozzunk … Tudom személyed rettentő nagy makacsságra utal, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy soha nem jöttél el a randira. Pedig én ott voltam és … és vártalak, számtalan átvirrasztott éjszaka, szakadó esőben, bőrig ázva – fázva, ha kellett órákig mozdulatlanul, távol a várostól, kint a pusztán, gondolataimban olyankor nem e világi lényekkel küszködve … Nem csoda hát, hogy az irántad táplált töretlen vágyaim idővel kissé alábbhagytak és a fényesen csillogó eszméd, mint egy rég véget ért ifjúkori szerelem emlékképei szépen be is fakultak. Teljességgel lemondtam rólad, nem szégyellem kijelenteni, de még a létedről is.


hirdetés

A minap mégis eljöttél, de mégsem találkoztunk … Ott voltál! Éreztelek … Mohó voltál és az érzékeim alapján gyönyörű. Nem számítottam rád, felkészületlen voltam, a hozzád illő ékességeim hiányában, pedig rettentően gyenge. Így nem tetszettem neked és a tétova flörtnek Te vetettél véget.
Ősi erőd és tapasztaltságod semmivé zsugorított, hogy közben porig alázz … Játszottál velem, mint egy szívtelen dáma a szerelmes hódolójával. Végig irányítottál és én semmit sem tehettem.
Tudom hol hibáztam. Nem hittem benned és az egészet Te rendezted így … Mégsem vagyok miattad szomorú, mert legalább tudom, hogy nem csak a gondolataimban létezel, hanem mégis valódi vagy és mint mindig, ámulatba ejtesz, de végre hajlandó voltál megtisztelni a jelenléteddel, ami külön lekötelez.
Most már semmi kétségem afelől hogy az erőseket és a tapasztaltakat részesíted előnyben, de ha a sikerek kudarcra épülnek, akkor én kész vagyok minden alkalommal elbukni, hogy tanuljak a hibáimból és a végén enyém lehess Eleonóra, Te szeszélyes bestia!

Helyszín Békésszentandrás, alvíz. Hárman érkezünk; feleségem, Attila és jómagam. Rajtunk kívül ezen a részen hatan horgásznak. Közéjük, ahol hosszabb a hely oda „szorulunk”.

Hiába az este fél nyolc szemben a fák koronája fölött a nap, majd ki süti a szemünket. Úgy gondolom egyelőre semmi esélyünk, pedig a sarkon egy három és feles névnapi süllő raboskodik, amit érkezésünk előtt fogtak. Közvetlen mellettünk egy pár egy – egy bottal szépen szedegeti a fehérhalat. Sötétig szép mennyiséget zsákmányolnak. Mi addig haltalanok vagyunk.

Az első hal Attilát illeti egy köves képében. Második hallal párom jelentkezik egy szivarka csukával, majd pár dobást követően egy heves kirohanást kap rövid ideig tartó fékhang kíséretében, amit hatalmasra nyíló szempárok követnek. Természetesen a titkos sportoló lemarad.

Jómagam csak ütögetésig és a partra kísérésig jutok. Még épp hunyorog valami világosságféle a nappalból, mikor az UL cuccot aznapra végleg elunom. Ugrok vagy két kategóriát erősségben. Előveszem a mindenes cájgot. 40 gr – os bot, 40 – es orsó, rajta 15 – ös PP fonott.

A világ összes halát kifognám vele … - gondoltam ezt egy csatorna partján, mikor egy bő négyes csukát mindenféle hibalehetőség nélkül, kockázatmentesen, hatalmas önbizalommal – amit többnyire a felszerelés nyújtott – tarkón ragadtam.
Nyolc centis korongfarkú plasztikba, egy hét grammos VMC jig kerül és cél a túlpart.
Harmadik dobásra a süllyedő gumira ráüt valami, én meg abban a pillanatban vissza. Szinte ellenállás nélkül tekertem ki egy szemre méretes bő negyvencentis süllőt. Ha - ha, így most már az én kezem is halszagú lett.

Jó pár dobás után a gumit végre a fenékre merem engedni. Néhány ilyen fenéken botladozó leúsztatás és egy sikeres kipöccintés után egy halvány libbentést követően a csali egy puha akadót fog. Ösztönből gyanússá válik a dolog. Az elakadás pillanatában, mintha élet lett volna benne. Ilyet konkrétan még nem éreztem, de több istentelen harcsapergetőtől hallottam és szinte a megindulással azonos pillanatban jöttem rá - az elmondottak alapján -, hogy ez a hal bizony a csalira „rászívott”.

Bődületeset szerettem volna berántani, de nem igazán lehetett, mert a hal megindult a folyásnak felfelé és a botot folyamatos terhelés alatt tartotta. Mikor elindult nem éreztem túl nagy ellenállást, de azonnal eszembe jutott a horog, hisz a kipöccintést követően a hegye kicsorbult. Nem fentem újra. Minek? A fenő valahol a táska aljában lehet és a megfent horog a következő dobásnál úgyis akadót fog és beszakad. Ez nálam törvényszerű …
Nem szokásom kétszer, de most - minden úgy ahogy volt - az elmulasztott bevágást bepótoltam. Túl sok következménye nem lett, mert minden maradt a régiben, csak a fékem szólalt meg a rá ható erőktől.

A hal továbbra is nagyon lassan úszott fölfelé, majd egy pár pillanatig megállt. Hiába próbáltam magam felé húzni – lefogott dobbal is – nem sikerült, csak a botom hajlott nyélből és vészjóslóan ropogott. Akkor kezdtem el igazából zsugorodni. Mindegy – gondoltam, ha már így alakult próbálok okosan küzdeni, hátha mellém áll a szerencse.

A gyenge pontot a horog mellett a kapcsokra helyeztem és hozzájuk viszonyítva maximálisra húztam az orsó fékerejét.

A hal közben egy idő után elunta a gondolkodást és egy kevés fékhang kíséretében a túlsó part felé mozgott. Gondoltuk a vízbe dőlt fát célozza meg, de nem. Jött két egymást követő tipikus harcsa tuszkolás, ami után alig győztem utána tekerni. Aztán nyílegyenesen ezzel a fékerővel, ami simán megvolt már három kiló, rohamtempóban meglódult a folyással lefelé. A botot szorongató karjaimat, mint egy rongybabáét, úgy rángatta. A fékhang most a fülnek nem édes muzsika volt, hanem égbe kiáltó kétségbeesett visítás. Pillanatok alatt jó messzire távolodott. Szinte habozás nélkül indultam utána a köveken.
A duzzasztó halványan lüktető fényében a terep egész jól kivehető volt, mégsem mozoghattam túl gyorsan. Tudtam, hogy nem messze van egy vízbe nyúló kőrakás. Annak fölébe szándékoztam menni, míg nem késő. Jobb kezemben a bot a sikoltozó orsóval, - ami egy vállat rángató iszonyatot tart - a másik kezemmel az egyensúlyomat kiegészítve a köveket tapogatva vettem fel a leggyorsabb tempómat. Megtettem pár métert, mikor minden átmenet nélkül, mintha egy éles késsel vágták volna el a zsinórt. Elment.

Részemről várható volt, párom viszont összeszakadt. Még másnap is hatása alatt volt, amikor újra lementünk ...

Aznapra nekünk nem maradt más, mint beszaggatni a megmaradt zacskónyi ilyen műcsalit és beszélgetni egy később érkező helyi erővel. Elmondása szerint ez a hal egy százhatvan centi hosszú húsz kiló körüli harcsa. Többen megakasztották és többször is látták már … itt lakik.
- Nevet esetleg nem adtatok még neki? – kérdem jókedélyűen, de mosolyogva mond nemet.
Az autónkhoz gyaloglás közben ötlik fel bennem a gondolat; ha nem adtak még neki nevet, akkor majd adok én, hisz megvan rá a jogom, nekem is közöm volt hozzá.
Legyen a neve: Eleonóra!
– Eleonóra? – kérdi párom. - Miért ne? Poe egyik elbeszélése alapján. Bár ahhoz szinte semmi köze, legfeljebb csak annyi, hogy a mű alapján hiába veszíted el akit szeretsz, és a halálos ágyán fogadkozol, idővel úgyis újra az ősi érzéseid szerint cselekszel és majd a mennyekben megbocsájtást nyersz ... A fogadalmak, pedig mint tudjuk azért vannak, hogy megszegjék őket … Én most a fogadkozást kihagynám ...

Különben is az összes eddig látott és ismert halaknak férfi nevet adtam, miért ne lehetne most az egyszer ez egy női név. A minőségért úgy is mindenféleképp küzdeni kell … Az, hogy nem láttam "Őkelmét" csak éreztem, a tündéri eszményképemben megtízszereződött a láthatatlan ideál. Nem szerelem ez, legalább is emberi tekintetben nem az, inkább egy erős vágy, olyasmi, mint vadásznak egy kapitális vad elejtése, sportolónak a riválisa legyőzése vagy - ez még jobb - mint egy őrült természetfotósnak egy rég várt ritka pillanat tökéletes megörökítése vagy - a francba - mindegyiknek a jól eltúlzott egyvelege ...

Hozzászólások

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned.
Ha még nem regisztráltál, itt regisztrálhatsz.

Beléphetsz fikanickkel is, így nem tároljuk az adataidat és név nélkül kommentelhetsz.

Mindezt megspórolhatod, ha a Facebook segítségével lépsz be:
Belépés facebook-kal
 


hirdetés
Ezek megvoltak?bezár
Tovább a Fishing Time-ra »

hirdetés