A bizonyítvány

2012.12.30. forrás: ClogFlyFishing

- Nem, nem és még egyszer: nem! - harsogott apám hangja a nagy csarnokban, én pedig majd’ kirohantam az utcára a félelemtől. Az öreg nincs jó kedvében, a táskámban pedig ott lapul a bizonyítvány...!

Évindító horgászvásár 640hirdetés

- Hülyékkel vagyok körülvéve! - folytatta a litániát. - Elmondtam ezerszer, mit ezerszer, milliószor, hogy ezt a csavart nagy tételben rendeli a cég. Erre legyártanak belőle kétezer darabot? Kétezret? Imre, maga viccel velem, ugye?

Imre bácsi a maga csendes módján tiltakozott volna, de beléfojtották a szót.
- Vegye fel a fizetését, elmehet! - dühöngött tovább apám. - Ambrus, holnaptól maga áll a nagy esztergához, Péter meg megy a helyére. Menjenek vissza dolgozni...!

Csak álltam az ajtóban, mint egy gutaütött: apám ebben a pillanatban rúgta ki Imre bácsit, aki emberemlékezet óta nálunk dolgozott a gyárban. Fiával, Gáborral egyívásúak voltunk, együtt koptattuk az iskolapadot, s együtt kezdünk horgászni a Folyón...mikor is? Nem is emlékszem, olyan régen. Imre bácsi szekérrel vitt ki minket az új kőhöz, s tanított minket a halfogás örömére, mert apám - aki a nagy családi legendárium szerint régebben a környék legnagyobb pecása volt - örökké a gyárban gubbasztott mindenféle csavar meg szeg társaságában. S míg általában csak félelmet éreztem, mikor a szurokfekete szemekbe néztem, most szinte gyűlöltem őt, amiért mindenki előtt megszégyenítette öreg barátomat. Gáborék nagyon szegények voltak, s hogy miként boldogulnak majd ezután....mindenesetre a bizonyítványt legalább elfelejthettem, így a térdeim kevésbé reszkettek, mikor bevonultam kék iskolaköpenyemben apám piszkos kis irodájába.

- Nem értenek a szóból, egyszerűen képtelen vagyok felfogni, könyörögni kellene tán a munkásaimnak? - tajtékzott még mindig egymagában az ablaknál. Szinte észre sem vette, hogy körülötte rontom a levegőt, s mint általában, most sem köszöntött, nem csókolt vagy ölelt meg; pedig egy kósza szervusz is jól esett volna.

- A bizonyítvány? - vonta fel busa szemöldökét, engem pedig újra magával ragadott ragadott a rettegés, izzadó kézzel halásztam elő a rongyos, barna füzetet. Apám belelapozott, majd leroskadt egy székre, s a szőnyeg kopott mintáit bámulta kifejezéstelen, üres tekintettel.

Persze azonnal belekezdtem valami homályos magyarázkodásba, de a tényt, hogy három tantárgyból megbuktam képtelenség lett volna szépíteni. Apám felemelte a kezét, amivel azonnal elvágta a magyarázkodás fonalát, hideg, könyörtelen tekintetét rám emelte, percekig méregetett, aztán hirtelen elhatározással felállt.

- Holnap elutazol a nagynénédhez, és az egész nyarat tanulással töltöd!

Hanna néni tanítónő volt egy somogyi kis községben; szigorú, igazságtalan, gyermekgyűlölő vénlány, akitől rettegtek a diákok, s rettegtem én is, miután valami kisebb csíny után egy éjszakára bezárt abba a naftalin- és patkányszagú ruhásszekrénybe. Hogy három hónapot mellette töltsek? Kizárt!

- Nem... - csúszott ki a számon, s ettől jobban megrémültem, mint Hanna néni emlékétől.
- Mit mondtál? - kerekedett el apám szeme.
- Nem akarok Hanna nénihez menni.

Soha életében nem emelt rám kezet, sem előtte, sem utána, s nem tudom kárhoztatni azért, mert akkor megtette. Hatalmas, eget-földet megrengető, csontropogtató pofont kaptam tőle, majd otthagyott, s visszament a munkások közé. Bizonyítványom a földre dobta, onnan kapartam össze, majd kegyetlenül sajnálva zokogó önmagam rohantam kifelé a gyárból. Otthon álomba sírtam magam, s Hanna néniről meg a ruhásszekrényről álmodtam.

 

Késő délután volt már, mikor felébredtem, s első gondolatom Gábor volt, akivel találkozót beszéltünk meg a Folyó partjára. Ő nyilván rég horgászik és biztosan sejti, mi lett a bizonyítvány prezentálásának vége, ezért nem is keresett azóta. Horgászbotot nem mertem magammal vinni, hátha összefutok apám egyik ismerősével, de még így is a kertek alatt rohantam le a töltésre.

Egy pillanatra megálltam a gáton; a zöld és a kék tavaszi tánca mindig elkápráztatott, egy pillanatra elfelejtettem Hanna nénit és a bizonyítványt, csupán Imre bácsi megszégyenítését nem tudtam feledni; emlékeztetett rá a parton guggoló törékeny, kis alak. Gábor a legkisebb, leggyengébb gyerek volt a faluban, de az esze vágott, mint a borotva. Én pont az ellenkezője lehettem, lusta, lassú eszű, de erős, mint a bivaly.

- Nagy ruha volt? - üdvözölt Gábor a szokásos közvetlen módján. Vállat vontam, semmiség, bár a képem még akkor is lángolt az atyai nyaklevestől.
- Jött valami? - váltottam témát elegánsan.
- Néhány dévérkeszeg. Most sajttal próbálom...

Kényelmetlenül feszengtünk egymás mellett, egyikünk sem szólt a másikhoz. Talán Imre bácsival még nem is beszélt...
- Apád mondta, hogy...?
- Igen. - vágta rá, szinte erőszakosan, s ezzel le is zárta a témát. Haragszik talán? Rám? Hát mi közöm van nekem az egész kutyakomédiához? Mégis, mit képzel ez a taknyos?
- Sajnálom...
- Minek? - grimaszolt. - Attól nem lesz kevesebb pénzetek.
- Szégyellnem kellene talán, hogy nem lóg ki a fenekünk a gatyából? - fortyantam fel. - Apám eleget dolgozik, a tied meg csak ténfergett egész nap. Éppen ideje volt...
- Ideje?
- Hogy kirúgják!

Gábor fúriaként rontott nekem, persze esélye sem volt ellenem; elkaptam vézna karját és - öntudatlanul, minden elfojtott haragom beleadva - pofon ütöttem. Megcsúszott, a fűbe zuhant, s hüppögve vérző orrát törölgette.

Én pedig a következő pillanatban már rohantam, zakatoló szívvel, nyomomban a mardosó, ostorát lengető lelkiismerettel, könnyel teli szememmel befelé tekintve fogalmam sem volt, hol járok. Követtem a folyót, egyre lejjebb és lejjebb, s szinte már sötét volt, mikor megálltam az egyik szederfa alatt, s onnan figyeltem a gyümölcsöt szedegető, cuppogó domolykókat. Domolykók? Lehettek volna előttem kék bálnák, azokat sem veszem észre, egyre csak kis barátom vérmaszatos arca járt a fejemben. A könny patakokban csorgott az arcomon.

"Bár nyelne el a Föld!" - gondoltam magamban.

Hogy ki hallgatta meg és teljesítette a kívánságomat, nem tudom és sosem fogom megtudni. Mivel nem hiszek a sorsszerűségben, felsőbb hatalmakban, így csak a véletlenre tudom fogni, ami akkor történt; a lábam alatt leszakadt a part, a Folyóba zuhantam. Aki esett már ősöreg famatuzsálemek, hatalmas sziklák által megforgatott, rohanó vízbe, az tudja, hogy úszásról szó sem lehet: a víz megragad, megpörget, kegyetlen és fullasztó táncba hív, s ha úgy dönt, kedvére való a tánc, bizony nem enged el többet. Ám a Folyó mintha megérezte volna rajtam a bűnt, amit elkövettem, undorodva lökött el magától, tuszkolt a felszínre, s dobott a part mellé. Mégis, talán az utolsó pillanatban meggondolta magát, mivel újra magával ragadott volna, de akkor már reszketve, minden erőmmel szorítottam egy vízre hajló fűzfa ágait.

A vízből kikecmeregni nem tudtam, kifeszített zászlóként cibált ide-oda az áramlat, nem mertem elengedni az ágakat, mert féltem, hogy újra magával ragad majd az örvény. Így nyugton maradtam, s búcsút intettem a láthatáron lenyugvó Napnak. Talán végső búcsút.

Fogalmam sem volt, mennyit rohantam lefelé, sem arról, mennyit vitt még a Folyó, mindenesetre elég messze lehettem a falutól, túl messze ahhoz, hogy megtaláljanak. Különben meg miért keresne bárki? Otthon mindenki "szeles Marcinak" csúfol, Gábor elmeséli majd, hogy megütöttem, aztán elrohantam a parton. Jellemző! - vágja rá majd apám - Csak jöjjön haza, lesz nemulass!

Vajon meddig bírom majd itt, az ágakba kapaszkodva, lábaimmal az öles mélység felett kapálódzva, mint a kacsaúsztatóba ejtett katicabogár? Édesanyám arca ötlött fel bennem, három éves voltam, mikor meghalt. Apám sosem beszélt sem róla, sem a Halálról, pedig mikor ott kopogtat az ajtón, nem árt, ha az ember felkészülten nyit neki kaput. Aztán Gábor jelent meg előttem, véres orrát törölgetve szeplős kis arcáról, s legszívesebben elengedtem volna az ágakat.

Felhős éjszaka volt, nem láttam sem a Holdat, sem a csillagokat, így azt sem tudtam, mennyi idő telt el közben. Elfáradtam, kezem remegett az erőfeszítéstől, átfagytam, de még mindig bíztam abban, hogy valaki a nyomomba ered és megtalál. Hiú reménynek tűnt, egyre hidegebb lett, síri csend honolt a vidéken, s a Folyó úgy döntött, megadja a kegyelemdöfést: sűrű ködtakarót borított a tájra. Elvesztem.

Erőtlenül sírni kezdtem, eszembe jutott annak a vízbe fúlt, szakállas férfinak a holtteste, akit tavaly találtak az új kőnél jégzajlás után. Engem is kötelekkel emelnek majd ki a vízből, ronda, felpuffadt, fehér testtel, így lát majd apám viszont...s hirtelen hiányozni kezdett az apám, szinte fájt, hogy nem lehetek mellette, nem ölelhetem meg, nem foghatom azt a szigorúan kérges kezet, ami értem dolgozik és öregszik minden áldott nap...

S akkor a ködből előbukkant egy rozoga csónak, benne két kedvesen ismerős alak; Gábor és Imre bácsi. Rázott a zokogás, mikor beemeltek a hajóba, aztán már csak arra emlékszem, hogy apám tart a karjaiban, reszkető fejem simogatja, és elfúló hangon súgja: Belehaltam volna, ha valami bajod esik, kisfiam!

De akkor már nem bántam pofont, bizonyítványt, Hanna nénit, s az sem érdekelt, ha az egész nyarat a ruhásszekrényben kell majd töltenem, mert tudtam, hogy az apám mégis szeret, Imre bácsi holnaptól ismét nálunk dolgozik majd, Gábortól pedig bocsánatot kérek a pofonért. S ha nem bocsát meg, egész életében üldözni fogom, mert nekem van a legnagyobb szerencsém a világon, hogy ilyen csodálatos emberek között élhetek...

DAM XTherm termoruha szett 640 34ehirdetés

Horgászhírek

Még több horgászhír »