Börleszk

Vannak napok, amikor az embernek nem szabadna sehová kimozdulni otthonról. Ilyenkor minden kiesik a kezedből, felborul, elszakad, leesik, útban van, beakad, zörög, becsukódik, kinyílik, elvész… na, tudod. S hogy ez egy ilyen nap, nos, az mindig csak utólag derül ki. Ez volt velem tegnap. Történetesen horgásztam.


hirdetés

 Nem vállalkozom arra, hogy a nap történéseit kronológiai sorrendben elmeséljem, inkább csak felvillantanék belőle jeleneteket. A munkahelyemen még nem volt feltűnő a dolog, az események, hogy úgy mondjam, a normális mederben zajlottak. A bajok a folyó felé haladtamban kezdődtek, amikor beszaladtam az utamba eső horgászboltba (nem kicsi, az egyik legnagyobb), hogy vegyek egy liter csontit. „Elfogyott”, mondta a boltos cimbora „Annyi van, amennyit a hűtőben látsz. Kb. két óra múlva lesz.”. Hogy mi van? Nincs csonti? Impertinencia! Skandalum! Világvége! A hűtőből felmarkoltam a még benne lévő összes, klasszikus zöld dobozos egységet (szűk fél liternyit) és mentem tovább a Dunának.

Durván meleg volt, rendes kánikula, a szélvizet is ezerrel verték a napsugarak. A Nap a hátam mögött nyugszik, az volt hát a terv, hogy amint a gát árnyéka a vízre vetül, megjelennek majd a halak, én pedig fogok belőlük bőven. Majdnem így is lett. A kiválasztott helyen elkezdtem lepakolni a kövezésre, aztán egy rossz lépéssel rögtön bokáig süllyedtem ballal a vízbe. Ha kövezésre megyek, általában bakancs van rajtam, de tegnap a kánikulához illően csak egy vékony tornacipő. Meg is szívta magát vízzel, hogy kitartott a lábfürdő hazáig. Fasza.

 

A peca első része úgy telt, hogy minden dobás után gébbel a horgon tekertem ki a cuccost. Nem ritka vendégek ezek a kis szörnyek errefelé, de ilyen mennyiségben még nem volt hozzájuk „szerencsém”. Amikor megjelennek a rendes halak, többnyire elverik a gébeket, de most ők voltak az urak. Sokszor nem is láttam, ahogy felrágták magukat a horogra (apró, finom rezgések, nagyritkán kisebb pöccintések jelzik, hogy kezd gébesedni a horog). Másfél óra is eltelt, mire egy kis szilvaorrú tette tiszteletét. Arra gondoltam, eljött végre egy különleges peca ideje…

Hát eljött. Az ugyanis semmiképp sem nevezhető hétköznapinak, hogy egymás után négyszer akadjak el úgy, hogy a komplett végszerelék bent is marad. Négyszer szereltem, háromszor kicsit hosszabban. Csupán egyetlen erőgumi betét volt előkészítve, amit a dobóelőke és a horogelőke közt használok, egy esetben pedig dobóelőkét is újat kellett kötnöm. Az aznapra magammal vitt 15 horogelőke a végéig elégnek bizonyult…

 

A közel egyórányi szabadítást, szerelgetést, káromkodást néhány szép paduc megfogásával pihentem ki. Aztán amikor már úgy gondoltam, hogy végre sínen vagyok… Az egyik szerelék a kitekerés során egy pillanatra megakadt az orrom előtt a kövezésen, ijedtemben nagyot rántottam rajta. A nehéz kosár átrepült a fejem felett (be is kellett húznom a nyakam, fejbe ne trafáljon a 140 grammos instrumentum), aztán visszafelé jól hátba vágott a szemét. Előre lendítettem a kosarat a bottal, de a horog kedvesen megakadt a pólómban. A hátam közepén. Hogy az a jó k… Bot letesz, póló le. Közben visítva megszólalt az orsó a másik boton, veszettül hajbókolt a Duna felé. Még ez is! Nem, nem hal, valami uszadék, de az keményen beleállt a sodrásba. Egy képzett keleti harcművésznek nehezére esett volna úgy kezelni a két pálcát, ahogy én tettem, de megcsináltam! Tíz perc és horgásztam megint.

Újabb két jó paduc és pár géb. Regenerálódásképpen. Az egyik vésettajkút engedtem szabadon, amikor a székemhez visszalépve jobbal beletapostam a kézmosó edényembe. Egyensúlyomat vesztettem, önkéntelenül támaszt kerestem. Behuppantam a székembe, közben pedig magamra rántottam az állványt és mind a két botot. Na, itt már két perc is volt, mire abbahagytam a folyamatos káromkodást. Nem tört, nem szakadt semmi, de most már a jobb lábam is csurom víz volt.

 

Paduc, karika, szilvaorrú. Fogtam párat, hogy megnyugodjak. Csaliztam az egyik végszereléket, s közben arra lettem figyelmes, hogy a fonott dobóelőke alaposan ki van szőrösödve a rövid gubancgátló fölött. Arra gondoltam, ezt a következő dobás előtt át kell kötnöm, mert le fog szakadni. Úgy is lett. De nem a következő dobásnál, hanem rögtön. Az ötödik végszerelék lett oda. Amikor újraszereltem, már nem kötöttem dobóelőkét és erőgumi betétet sem. Arra a kis időre, ami még a pecából hátra volt, nem akartam urizálni. Egyébként rájöttem, mitől szőrösödött ki a fonott. Amikor a kosarat töltöttem a botot úgy sikerült mindig letennem, hogy a zsinór ráfeszült a vödör szélére. Ezzel sikerült lassan, de biztosan elreszelnem a dobóelőkét.

 

Néhány kisebb hal megfogása után elértem a nap mélypontját. Egy előttem elhaladó teherhajó és két motorcsónak együttese olyan szerencsés hullámokat vert, hogy majdnem lemosott a kövezésről. Szerencsére az érzékenyebb dolgokban nem esett kár, de már nem kellett azon gondolkodnom, hogy melyik cipőmben van több víz. Térdtől lefelé egységesen csurom víz volt mindenem. Akkor éreztem, hogy a napnak itt a vége, amikor egy 3-4 perces intenzív fárasztás után partra segítettem egy kék melegítőnadrágot. Úgy éreztem, ebből a napból többet már nem tudnék kihozni. Jöjjön az ár!

Hozzászólások

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned.
Ha még nem regisztráltál, itt regisztrálhatsz.

Beléphetsz fikanickkel is, így nem tároljuk az adataidat és név nélkül kommentelhetsz.

Mindezt megspórolhatod, ha a Facebook segítségével lépsz be:
Belépés facebook-kal
 


hirdetés
Ezek megvoltak?bezár
Tovább a Fishing Time-ra »

hirdetés