Kölyökkoromban mindig átugrottam a cikkekben a halak általános jellemzését, azonnal a módszereket és a "nagy titkokat" szerettem volna elolvasni. Ha azonban a harcsáról van szó, az általános jellemzése bizony az alap, amelyre rendre utalnunk kell, mert ennek a speciális halfajnak másikhoz nem hasonlítható felépítése, és életmódja van, ami alapvetően meghatározza a hozzá kapcsolódó horgászmódszereket.
Miben más a harcsa?
Már általános iskolában megtanuljuk, hogy az állatok (főleg az emlősök) fogazatából nagyon jól lehet következtetni arra, hogy miféle táplálkozási szokással bírnak. Ha ezt kissé kibővítve kiterjesztjük a harcsára, tekintve az alakját, a száj állását, a fej méretét, és a fogazatát, máris jó néhány dologra következtethetünk.
A felső állású szája utal arra, hogy legszívesebben alulról támadja meg áldozatát. Tudjuk, hogy az aljzatról indulva vadászik, de gyakran megfordul vízközt, sőt, a felszín közelében is igen aktívan ragadozik - ha eljön az ideje. A szeme igen kicsi, és szakirodalom szerint a látása nagyon rossz. Ezt kompenzálandó az oldalvonal-szerve a legfejlettebbek között van, és rezgések érzékelésére olyan szervei is lehetnek, amelynek működéséről még nagyon keveset tudunk. Ennek a szervnek az eredményességéről is viszont nagyon is sokat. Csaknem tökéletes. Személyes tapasztalataim vannak arról, hogy micsoda jó lokátor is az, amivel a harcsa rendelkezik. Egyik alaklommal csorgásban wobblert dobáltunk az egyik társammal. Szerencsétlenségére a soros dobásával egy kis gubancot sikerült létrehoznia az orsó előtt. A wobbler kb. 15 méterre esett be, és a víz tetején várakozott, amíg ő próbálta a csomót kilazítani. Nagyjából másfél perccel a beesés után feljött egy harcsa, és levette a felszínen látszólag velünk együtt mozdulatlanul sodródó műcsalit. Hogy a zsinóron keresztül eljutottak-e minimális rezgések a wobblerhez, vagy csak egyszerűen a beesés óta tudta a ragadozó, hogy ott van a wobbler, az szinte mindegy. A lényeg, hogy hatalmas bizonyossággal azonosította, hogy az a valami a víz tetején "nem oda tartozik", lehetséges táplálék, és oda is vágott neki.
Gyakran mondom, hogy a harcsának a víz alatt valami hasonlóan pontos radarja lehet, mint a levegőben a denevérnek, mert elképesztő hatékonysággal közelíti meg a táplálékot és még sodródó vízben sem veszíti "szem elől". Pár éve láttam egy kimutatást, hogy melyik ragadozó halfaj, nagyjából hány rablásból tud legalább egy célpontot elkapni. A számokra, és az arányokra nem emlékszem pontosan, de a harcsa magasan az első volt.
A rezgések nagyon pontos érzékelésén túl a három pár bajuszszála is nagy segítségére van. Ezekre nyilván akkor számíthat, ha már a táplálék közvetlen közelébe kerül. Köztudott, hogy a harcsa előszeretettel eszik meg büdös, szagló dolgokat is, így a biztosak lehetünk benne, hogy a szaglása is remek. Tehát a táplálék detektálásában nagyobb távolságról a rezgésérzékelés, a szaglás segíti, míg közelről a bajuszainak használata. Ezek együttesen egy igazi predátort hoztak létre a harcsa személyében.
Ha hozzáadjuk azt, hogy a kiemelkedő hatékonyságú táplálkozási szokások miatt viszonylag kevés időt kell a táplálék felkutatására fordítania, s a maradék időben legalább ilyen hatékonyságot képes felmutatni a rejtőzködésben is, máris kész a harcsa misztikus felhője, mely még ma is körbe lengi ezt a halfajt. Ugyanis, ha nem aktív, és a környezete lehetővé teszi, akkor elfekszik egy gödörben, vagy hozzásimul egy bedőlt fához, vagy épp egy part alatti bemosásban szoktatja szemét a félhomályhoz. Hacsak teheti, valamilyen tereptárgy takarásában, vagy annak közvetlen közelében helyezkedik el.
Hogyan táplálkozik?
A harcsa életmódja az évszakok vonatkozásában is más és más, így most nézzük azokat az általános motívumokat, melyek segíthetik a megfelelő taktika és horgászmódszer kiválasztását. A harcsa speciális érzékszervei hatalmas előnyt jelentenek a potenciális táplálékhalakkal szemben bizonyos szituációkban. Ezekben a szituációkban szeret leginkább enni.
Alapvető, hogy a rossz látása miatt elsősorban éjszakai ragadozónak számít. Ekkor az ő érzékszervei, a rezgésérzékelése, a szaglása tökéletesen működik, miközben a pl. keszegfélék tájékozódása a megfogyatkozott fények miatt erősen korlátozottak. A sötétség rejtekében a harcsa simán becserkészi áldozatát, miközben az a szemére nemigen hagyatkozhat és későn fogja észlelni a veszélyt.
Más módon is kihasználja a harcsa az adottságait. Gyakran mutatkozik olyan környezetben, ahol gyors víz találkozik lassabbal, pl. a sodrás és a langó határán. Itt a nagyobb testtömegét tudja a maga javára fordítani. Olyan helyeken áll be, ahol a kishalak a langóból könnyedén a sodrásba keveredhetnek, és a víz, mint egy jó pincér, tálcán röpíti elé a vacsorát. Az apró halat elragadja a sodrás, de a nagytestű harcsával sokkal kevésbé boldogul.
A legdurvább mégis a zavaros víz. Minél zavarosabb, a harcsának annál jobb. Az átláthatatlan katyvaszban nincs még egy hal, amelyik úgy boldogulna, mint a harcsa. Ez, a már többször említett szerencsés tulajdonságai miatt van. Az igen zavaros víz átmenetileg a folyóinkon szokott jelentős áradásokkal együtt kialakulni. Ez összetett hatással van a vízi élővilágra. Minden hal igyekszik magát kivonni az erős sodrásból, ezért a csendesebb részeken, a szokásosnál jóval több hal gyűlik össze.
Tudja ezt a harcsa is. Az ilyen kisebb öblözetek, visszaforgók, egyéb védett pályák, kiváló harcsázó helyek ebben az időszakban. De általában a folyók legszélén található egy sáv, ami kevésbé folyik, és gyakran a benyúló gallyak, bokrok egyéb menedéket jelentenek. Ez a partmenti sáv a harcsa elsőszámú vonulási zónája a zavaros áradásokban. Ez kitűntetett áradásos időszak az, amikor nappal is nagyon jól fogható, önszántából eszik, és tartózkodik az adott helyen.
HORGÁSZATA
Aki jó harcsát szeretne fogni, annak kemény felszerelésre lesz szüksége. Akinek nem volt még szerencséje öregebb harcsához, az nem feltétlenül tudja elképzelni, mekkora erő lakozik benne. Ehhez mérten kell a felszerelést összeállítani. A legfontosabb néhány módszert külön kiemelem, ott szeretnék szólni a felszerelésigényről is. Sokszor hallottam olyat, hogy nem kell olyan erős cucc, elég lesz nekem a néhány kilós is. Csakhogy halak méretét a legritkább esetben választjuk ki mi magunk. Inkább legyen erősebb a felszerelés, és ha jön életünk hala, akkor se csak a szerencsére leszünk bízva.
Hagyományos fenekező horgászat
Még ma is nagyon népszerű, és bizonyos időszakokban talán a legeredményesebb módszer. Partról egy 2,70-3,00 méter körüli, 200-400 gramm dobósúlyú bot megfelelő lehet. Csónakból akár rövidebb is! Az ide való orsó minimum 60-as, vagy nagyobb, megbízható fékrendszerű, mely minimum 200 métert tud tárolni a kívánt zsinórból. A harcsázás az egyetlen módszer, ahol kifejezetten ajánlom a fémházas, robosztus orsókat (nálam a PENN az első), mert hosszabb távon a nagy igénybevételt úgyis csak ezek bírják. Aki szereti, vagy a szituáció kívánja használhat nyeletőfékes változatokat is. Nagyobb csalinál, élő halnál lehet rá szükség. A zsinór szakítószilárdsága nálam minimum 25 kg, legyen az fonott, vagy monofil. De sokan ezeknél sokkal erősebbekre esküsznek. Azért felhívnám mindenki figyelmét, hogy a fékek előzetes beállításához anno 2 db teljesen feltöltött pille palackot alkalmaztunk, melyek súlya bő 3 kg volt. Ajánlom mindenkinek, hogy próbáljon meg egy bottal 3 kg-ot felemelni. Nehezebb, mint az sokan gondolnák. Kifejezetten nagy, testes harcsákhoz az volt a jó fékerő, ami éppcsak megszólalt a 3 kg súly felemelésekor. Az első, gonosz kérdésem az lenne, hogy akkor minek kell egyáltalán 20-30 kg-os zsinór, ha az orsó már 3 kg felett zsinórt ad? A válasz többrétű. Először is egy hirtelen megugráskor hiába van a fék jól beállítva az adott pillanatban sokkal nagyobb terhelés érheti a zsinórt, mint amit a fékkel beállítottunk. Ezt okozza egyrészt az akció hevessége, maga a nagyobb sebesség, és az orsó fékjének bizonyos fokú tehetetlensége is. A másik fontos érv a vastagabb zsinórok alkalmazása mellett a fárasztások viszonylagos hosszú ideje, és a zsinór kopásának sokkal nagyobb valószínűsége. Egyrészről nem véletlenül alkalmaznak sokan koptató előkéket közvetlenül a horog felett: a harcsa hajlamos elkoptatni a hosszadalmas fárasztás alatt a fogai magasságában elhelyezkedő zsinórszakaszt. Másrészről nem egyszer előfordul, hogy kövek, gallyak, fák közé megy a hal, s ilyenkor szeretnénk azt kívánni, hogy bárcsak kétszer olyan vastag lenne a zsinórunk. Időnként egy fa alól is visszahúzható a harcsa, de a zsinór felülete a közvetlen érintkezés miatt komolyabban is sérülhet, s az ilyen szituációkban nyilván az a jó, ha minél vastagabb.
A fenekező szerelékünk ólma általában csúszó (véghorgos rendszer), de elképzelhető helyzet, amikor a végólmos, oldalelőkés szisztéma indokolt. A horog mérete - a csalitól is függően -, nagy legyen! Nálam egy minimum 4/0-5/0, de kifejezetten nagy harcsák földjén akár 8/0-10/0 is elképzelhető. Fenekező felszerelésen mindenkit lebeszélnék a hármas horogról. Egy darab jó nagy egyeshorog lesz a megoldás.
Csaliként különböző gyűrűsférgek jöhetnek szóba (giliszta, nadály, pióca), a hal egész és szeletelt formái. Jó lehet a kagylóbél is. A népnyelv megemlékezik többféle, ha úgy tetszik egzotikus csaliról is, mint tintahal, csirkebél, rohasztott máj és társaik.
Az ólom nagyságát úgy határozzuk meg, hogy a csalinkat biztosan a megfelelő helyen tartsa! Állóvízen, lehet, hogy 30-40 gramm elegendő lehet, viszont folyóvízen egy nagyobb csalinál, akár 200 gramm is kellhet.
Felszíni csalihalas módszerek
Ahogy megígértem, ismét visszajutunk a kezdetekhez, már ami a harcsa rezgés érzékelését illeti. Nyugodtan kijelenthető, hogy évszádos módszer a "csapkodó" csalihalat felkínálni a nagy lesőnek. Ez régebben kizárólag a halászok privilégiuma volt, de utóbb jó pár módszer kikristályosodott belőle, ami a horgászat szabályrendszerébe is beilleszthető - legalább félig-meddig. Ezen módszerek mindegyikének az a lényege, hogy a harcsa vélt búvóhelyének közelébe rögzített módszerrel tesznek ki egy élő halat, ami a felszínen vagy annak közvetlen közelébe csapkodhat - amig a nagy öreg el nem jön érte. A letett botos harcsázás (kivéve a kuttyogatást, ha véletlenül ide sorolnánk) sosem érdekelt, nem is űztem soha, így engedje meg mindenki, hogy a módszert egy kis film segítségével ismertessük. Ennél jobban körbeírni úgysem tudnánk, ahogy a képeken egyértelműen meg tud jelenni.
Kuttyogatás
Mi horgászok szeretünk a kuttyogatás műfajára, mint igazi hungarikumra tekinteni, s ez valószínűleg nem is áll túl messze a valóságtól. Több egybehangzó forrás, lelet utal arra, hogy a Duna és a Tisza medencéje volt a kuttyogatáshoz hasonlatos módszer ősének a bölcsője.
Már többször, több helyen leírtam a módszernek a sikerességének titkáról a véleményem. Íme:
"Sok párhuzamosan létező elmélet él a mai napig arról, hogy miért ingerli kapásra a harcsát a kuttyogató. Egyesek szerint a vízbe csapódó lóbogár hangját utánozza (de hát olyan országokban is kiválóan működik, ahol még képen sem láttak lóbogarat); van, aki szerint valamiféle egymás közötti kommunikációra hajaz (ez az elmélet is több sebből vérzik); talán azokkal tudtam leginkább azonosulni, akik szerint a kuttyogató keltette vákuumos durranás, a felszínen ragadozó harcsa rablására hajaz, s az éhes állat táplálék reményében indul a forrás felé.
Azt gondolom, hogy így önmagában egyik magyarázat sem állja meg a helyét. A valódi megoldáshoz ismét csak górcső alá kell venni a harcsa érzékszerveit.
Meggyőződésem, hogy a kuttyogatós módszer sikere nem más, mint a rezgésekre speciálisan kiélezett harcsa ingerlése. Adott egy állat, mely elképesztően érzékenyen veszi ezeket a jeleket. A receptorai, nem egy brutális rezgést kibocsátó, mélyvízi kuttyogatófára vannak optimalizálva. Neki már egy pici vadkacsa lábak által keltett periodikus rezgést is biztosan érzékelni kell, vagy a folyón átúszni szándékozó apró egér, cickány, vagy pocok apró lábainak úszó mozdulatait. Egy nagyobb fejű kuttyogató által keltett rezgés - és ez azt gondolom, feltétlenül új megközelítés -, már nem biztos, hogy csalogatja, hanem szélsőséges esetben elképesztő módon zavarja a harcsát. Nem enni jön, hanem a zavaró rezgések forrását megszűntetni, megtámadni. Ha csak a táplálkozási ösztönét ingerelnénk, akkor nem hagyná ott annyiszor a kuttyogató kéztől messzebb eső boton felkínált csalit. Teljesen szignifikáns, hogy arra a botra érkezik a kapások döntő hányada, mely a legközelebb lógatja be a csalit a kuttyogatás helyéhez. Hiába van pontosan ugyanolyan csali a távolabbi boton, hiába úszik el mellette és veszi észre a hal, folytatja útját az általunk keltett rezgések forrása felé."
Ezt ma is tartom, és egyre inkább hiszem, hogy a kuttyogató hatásának leírásakor nem csak a "csalogató" jelző lehet jogos, hanem a "zavaró" is. Sok olyan ingert fel lehetne sorolni, mely kis mértékben akár kellemes, de eltúlozva épp az ellenkező hatást váltja ki. Itt a határmezsgyét átlépve is megvalósul a kívánságunk, mert a durva rezgések megszüntetésére is elindul a harcsa és agresszíven keresi a forrását.
Egy biztos, sekélyebb vízben a vékonyabb hangú, kisebb fejű fákkal is sikeresek lehetünk, míg a mélyebb, 15-20 méteres mélységben a nagyobb fejű, öblösebb, mélyebb fák hangja több kapást hoz.
Az ütési gyakoriság állóvízen kevesebb, míg folyókon kissé gyakoribb. Többfajta egyéni mintázat létezik, van aki csak egyeket üt, van aki duplákat vagy triplákat. Azt gondolom, hogy ennek nincs akkora jelentősége. Egységnyi idő alatt ha ütünk pár jót, akkor már érkezhet kapás.
A felszerelés álljon egy nagyjából két méteres botból, talán a 2,10-es kuttyogatóbotok a leggyakoribbak, a dobósúly 2-300 gramm legyen, vagy a tengeri botoknál szokásos jelölés szerint 20-30 libra. Az én kedvenc összeállításom pontosan 210 cm és 30 libra. Ezzel a legnagyobb harcsák is kifáraszthatók.
Mostanában a dunai kuttyogatások alkalmával használok egy könnyebb szettet, mert manapság ezen a folyón a harcsák jó része 10 kg alatti, így a nagyon durva boton a kapás nehezebben követhető, és a kemény bot spiccét kevéssé képesek behajlítani a kisebbek.
Orsóból a nagyméretű ABU-k jöhetnek számításba, de igazából a kiemelkedő igénybevételre a PENN-t javaslom, nekem is az van a "medveölő" összeállításon.
Alapvetően kétféle végszerelék létezik, a sima ólmos, amikor spiccről követjük a kapásokat, és a úszós. Utóbbit az ereszték dinamikus változtathatóságának nehézségei miatt gyakorlatilag soha nem használom. Mondhatom, hogy kizárólag spiccről kuttyogatok.
Mindig fonott zsinórt használok, és kizárólag egyeshoroggal.
A csalit igyekszem a talaj közeli régióban tartani. Csak indokolt esetben emelem feljebb, pl. ha a radaron vízközt észlelek harcsát.
A radar a mai modern kuttyogatás elengedhetetlen része. A jó hír, hogy egyáltalán nincs szükség ennek a módszernek a támogatásához drága készülékekre, a legalapvetőbb 200kHz-es szonárok is tökéletesen megfelelnek.
A kuttyogatás azért fontos módszer, mert az összes többivel ellentétben a passzív, pihenő harcsát is mozgósítani tudja, és nap közben ugyanolyan eredményes, mint éjszaka.
Pergetés
Nem titok, talán ez áll a szívemhez legközelebb. A 90’-es évek elején a Tisza olyan lehetőségeket nyújtott melyekről ma már csak álmodunk. Akkor "fertőződtem meg" a harcsapergetéssel, és azóta sem tudtam kiheverni.
Erről a témáról könyvet lehetne írni (végre valaki olyannak kellene, aki ért is hozzá, s most nem feltétlen magamra gondolok :-), így ebből a szűkös összefoglalóból biztosan kimarad valami a téma elképesztő szerteágazó viszonyrendszerei miatt. Azért nézzük át, hogy melyek is a legfontosabb sarokkövek.
Először is egy nagyon fontos irányvonal az éjszakai folyami, felszíni pergetés. Itt a halat a folyó szélein keressük, nem ritkán egészen a partmenti 1-2 méteres sávban. A folyás ereje kisebb, és a keszegek ide járnak ki eszegetni az éj sötétjében. A víz nem nyomja őket, és a kövek, gyökerek között megtalálják a táplálékot. Alapvető taktika, hogy kb. 15 méterre sodródunk a parttól a csónakkal, és a kövek szélét, bokrok alját dobjuk a wobblerrel. Hatékony lehet még a folyókon a zárások, keresztgátak által megtört víz horgászata is. Ahogy az anyag elején már utaltam rá, az ilyen helyszínek is kedvelt harcsa tartózkodási helyek. A kapások jó része a wobbler vízre érkezének pillanatában, vagy a megindítása után pár ütemmel érkezik. Érdemes résen lenni.
Ehhez egy könnyebb botot válasszunk, találni kell egy kompromisszumot a keménység és a még elviselhető önsúly között. Gyakran emlegetem, hogy mind a gyártők, mind a horgászok számára a legnagyobb fejtörést okozzák a nagy harcsákra is alkalmas pergető botok. A spiccnek olyan érzékenynek kell lennie, hogy a nem túl nehéz wobblereket hatékonyan kidobhassuk vele, viszont a fárasztás során elegendő tartalékkal kell rendelkezni a kapitális egyedekkel való küzdelemben is. Ezt egy botban jól összehozni nem olcsó móka. Sajnos az igazán jó harcsapergető bot általában a prémium kategóriába tartozik. Vannak nagyon jó öszvér megoldások, melynek iskolapéldája a Shakespeare Ugly Stik. Mely ugyan kissé nehezebb a legdrágább botoktól, de kevert anyagválasztása, üvegszál tartalmú spicce, mind a kuttyogatásban, mind a pergetésben elképesztő hasznosnak bizonyul.
Ráadásul a bot rugalmassága (törhetetlensége) világhírű. Minden marketing maszlagtól mentesen tény, hogy életem legjobb kuttyogató botja egy Ugly Stik volt (sajnos évekkel ezelőtt elkunyerálták tőlem), s most látva az új 2014-es szériát, újra azt fogok beszerezni, ahogy kapható lesz.
Visszakanyarodva a folyami pergetéshez, egyre népszerűbb az ún. mederpergetés is, melynek során lesúlyozott wobblerekkel kopogtatják a folyó közepén a mélyebb részeket. Erre a legjobb időszak a szeptember-október. A víz hűlésével beállnak a harcsák a partközeli alámosásokból, és akadókból a mélyebb részekre. Ez viszonylag gyorsan, 1-2 hét alatt lezajlik, s ekkor (és ettől kezdve hetekig) a mederpergetés rendkívül hatékony.
Meg kell emlékezni a tavi, vagy állóvízi harcsapergetésről is. Ennek egy speciális változata a kora tavaszi, kb. 10-12 fokos vízen történő próbálkozás, ami a vermelés után erőt gyűjtő, és a tavaszi táplálkozását megkezdő harcsa levadászása. Ekkor a harcsák nagyon gyakran mutatják magukat a felszínen, nem csak rablás alkalmával, de csak simán a felszínen úszkálva is. Többek között az adácsi 112 kg harcsa is így esett el. Ez egy elég szűk időszak, de valóban jó esélyeket tartogat. Saját magam láttam az élő Tiszán is a felszínen sodródni ebben az időszakban szép harcsákat. Mintha idő kellene nekik a felpörgéshez, vagy mintha valamiféle kábulat lenne rajtuk a tél után.
Tipikus még a folyókon a nagy, zavaros áradásokban történő horgászat, melynek etológiai alapjairól megemlékeztem korábban. Ekkor a harcsák a folyók szélein tömörülő halakból zsákmányolnak szívesen. Ez a horgászat a Tiszán annál eredményesebb, minél melegebb a víz. Tehát a nyári zavaros áradások hozzák el a legjobb lehetőségeket. Valószínű, hogy a harcsa gyorsabb emésztésével van kapcsolatban a dolog. Ha a folyó zavarossága csak kis mértékű, akkor az éjszakai horgászat javasolt, de ha igazi sáros tengerré változik a folyó, időnként a nappali órák ugyanolyan jók, mint az éjszaka. Ekkor már olyan kevés fény jut le a vízbe, hogy egyáltalán nem zavarja a harcsát.
A taktika ebben az esetben is az, hogy a partszéli sávban keressük a halat, vagy olyan langókban, nagy visszaforgókban, ahol az áradás elől menedéket találnak a halak. Vannak akik bekötnek csónakkal egy jónak ígérkező helyre, és ott végig dobálnak egy éjszakát, abban a reményben, hogy egyszer beúszik a pályára a harcsa. Mások inkább sodródnak a vízzel és sorozzák a partszélt a műcsalival, így nagyobb területet járnak be.
Wobblerek közül sokféle jó lehet. A színnél sokkal fontosabb a méret, és hogy milyen magasságban húzható el. Ezek még a típusnál is fontosabbak. Vannak legendás harcsás wobblerek, mint a Predatek nagyméretű modelljei, vagy az ismert finn gyártó nagyméretű kétrészesei, az ABU Tormentor, vagy a Salmo Skinner nagyobb változatai. Azt tapasztaltam, hogy sokkal fontosabb a megfelelő méret kiválasztása, és a jó hely felismerése. Nagyon gyakran már a becsobbanásra odavág, s meggyőződésem, hogy egy feldrillingezett borosdugót is megennének ilyenkor.
Érdemes szót ejteni a nyár végi, sokak szerint az aratáshoz köthető egérúszásról. Több folyónkon tapasztalható, hogy bizonyos szakaszokon a nyári dús táplálkozó helyekről az apró erdei egerek, cickányok, pockok, a z erdősebb, dúsabb aljnövényzetű részekre vándorolnak. Az útjukba eső folyón átúsznak. Nappal mind a vízből, mind a levegőből sok veszély leselkedne a kis emlősökre, ezért nagy tömegben csak éjszaka úsznak. A harcsák őszinte örömére. Ilyenkor kifejezetten felszíni wobblerekkel kell próbálkozni, és a harcsapergetés egyik leglátványosabb módozatában lehet részünk. A halak egy része, igazi látott hal. gyakran túrják a fejükkel a felszínt, és az egerekre való rávágásuk is igen látványos.
Évről-évre ugyanazokon a területeken kelnek át a folyón az egerek, így a legjobb pályák féltve őrzött titkok.
A fészken történő harcsázást nem tartom etikusnak, ezért erről itt és most nem fog szó esni. Magam azok közé a horgászok közé tartozom, akik szorgalmazzák ívásidőben a harcsa teljes tilalmát, és örömömre szolgál, hogy néhány vízen, köztük a Tisza-tavon, ez már meg is valósult.
Végezetül javaslom mindenkinek, aki a harcsapergetésben kezdő (de haladóknak is) Lukácsi Béla és Kovács Adrián ezzel kapcsolatos dvd-jét. Magam is részt vettem jó pár forgatási napon, és ha a szöveg meg is döccen néhol, nem tudok jobb, és hitelesebb filmes összefoglalást a témában.
