Szeptember 20-át írtunk, és már hosszú hetek óta szinte egy csepp eső sem esett a környékünkön. A táj a szokásosnál is sárgább, fakóbb színben tündökölt, a kicserepesedett talaj és a folyók, tavak vízszintje hosszú ideje tartó csapadékhiányról árulkodott. Az ősztől várta minden és mindenki a megváltást, de az égbolton csupán felhőfoszlányok és kócsagok ténferegtek, esőre még kilátás sem volt azokban a napokban.
Magam mögött hagytam néhány napra a hegyvidéki patakok által nyújtott szórakozási és hűsölési lehetőséget, és egy más halfajt vettem célba. Akik közelebbről ismernek, azok tudják, hogy a kedvencem édesvizeink legnagyobbika, a harcsa, így most rájuk hegyeztem ki a horgaimat. Három éjszaka állt a rendelkezésemre, hogy a bajszosokat magamhoz édesgessem.
Társam is akadt a túrára, Levi barátom személyében, aki megrögzött bojlis horgász, így ő nyilvánvalóan a pontyokat vette célkeresztbe. Én elsősorban kishalas módszerekkel készültem, ugyanis az éjszakai pergetés néha bonyolult, vagy lehetetlen, ha rátelepszik a vízre pár pontyozó csapat, de természetesen a pergető felszerelés sem maradt otthon, egy hátizsáknyi wobbler, meg néhány próbára váró pálca is akadt a kishalas cuccok mellett. Szépen összeszerelkeztünk, kényelmesen előkészítettünk mindent, aztán pofás csalihalak után néztünk. Mindketten csak estére terveztük az éles bevetést, így akadt pár óránk, hogy beszerezzük számomra a megfelelő méretű horogravaló halakat. Szeretem, ha termetes falat kelleti magát a horgon, nem menyhalazni készültem.
Nehezen, de sikerült összekaparnunk pár igazán dögös kárászt éjszakára, már csak a cájgok helyét kellett kiválasztanom. Az akadók közt alig maradt víz, így kissé távolabb a parttól kellett megtalálni azokat a helyeket, ahol várhatóan éjjel portyázni fognak a bajszosok. A fák belső ívénél szemeltem ki egy helyet combos vízmélységgel, és a másfeles vízben egy parányi ágacskát fedeztem fel, ami kikandikált, így az a terep volt a másik célpont. Erre a két helyre koncentráltam, itt helyeztem el a szerelékeimet. Lassan ránk alkonyodott, tűkön ülve vártam, hogy meghalljam az első felszíni rablást, de még inkább azt, hogy valamelyik botomat agresszíven ráncigálja egy fenevad. Egyelőre egy árva hang sem hallatszott a sötétből, csupán egy-két eltévedt süllőcske riogatta a sneciket. Aztán az egyik öböl felől egy rendesebb durranást hallottam. Görcsösen kezdtem szorongatni a pergető botomat, és bíztatott a kisördög, hogy nézzem meg közelebbről.
Csupán 150 méter lehet, nincs messze, megnézem, addig úgysem viszi el a botomat semmi – biztatgattam magam. Csendben elindultam. Társam sátra előtt elhaladva hallottam, hogy hangosan szuszog, így nem láttam értelmét zavarni, aludt. Macska módjára igyekeztem a kiszemelt öböl felé, talán öt méterre lehettem, mikor megrezzent a telefon a zsebemben. – Ki az, aki nem tud aludni éjjel – morgolódtam miközben előkotortam a mobilt. Levi hívott. – Mi a hézag? – kérdeztem suttogva. A vonal másik végéről barátom lihegve szólalt meg: – Merre vagy? Igyekezz vissza, mert az egyik botoddal cibálok egy harcsát!
Sarkon fordultam, és hétmérföldes léptekkel sprinteltem vissza. – Ez a hal is tudta, mikor kell jönni! – szitkozódtam, miközben a sötétben a parti fák között szlalomoztam. Lihegve érkeztem meg, de arra már a part közelében forgolódott a bajszi, értelmetlen lett volna, hogy átvegyem a fárasztást, így inkább lőttem pár fotót, és állon ragadtam a ragadozót. Így lett néhány fotóm, és barátom kifárasztotta élete első harcsáját.
Azt hittem, hogy te babrálsz a bottal, azért szól a csengő, de aztán leesett, hogy mi az ábra, papucsba ugrottam, és iszkiri! – mesélte társam miközben kiakasztottuk a horgot.
Készítettem pár fotót, majd kikötöttük a halat, a reggeli fotózás kedvéért.
Újracsaliztam, majd ugyanott kínáltam fel a virgonc halat, ahol a bajszi kapott. Csendben visszavonultunk, és halkan beszélgetve vártuk, hogy ismét megtörténjen a csoda. Az idő lassan telt, mintha a pontyok éhségsztrájkot hirdettek volna, Levi ismét a sátorba húzódott, én pedig a csillagokat kémleltem és közben füleltem az éjszaka neszeit. Kutyaugatás hallatszott a távoli tanya felől, egy bagoly is megszólalt a domboldalban. A víz felől is érkezett zaj, néha egy-egy ponty loccsant jókorát, a túlpart irányából viszont öblös hang hallatszott, harcsarablás. Mégis nehezebben tudtam nyitva tartani a szemem, a fáradtság kezdett legyőzni. Egyre távolabbinak tűnt minden nesz, kezdett megszűnni a külvilág, mikor egy csengetés terített vissza álmomból. A kétméternyire heverő botomon akadt egy érdeklődő. Gyorsan felpattantam, és tisztességesen bevágtam. Válaszként mintha derékon rúgtak volna, akkorát rántott rajtam a hal. Ekkor teljesen felébredtem, felvettem a ritmust, lassan kivezetgettem a parthoz, közben barátom is előkerült.
Ott a gépem, be van állítva minden, markold fel, és csinálj pár fotót – kértem meg. Közben a fogó is lekerült az oldalamról, sikerült az hal alsó álkapcsára illesztem, és onnan már az enyém volt. Ez a példány is sikeresen partra került, majd utána madzagon vissza a vízbe, hogy reggel a társával közösen pózolhasson.
Az izgalmak után elnyomott a buzgóság, de a derengésben ismét szólt a kapásjelző, de az ellenállás már nem volt számottevő, aztán, amint egyre közelebb ért a hal, kezdett furcsa lenni a „szitu”. Mintha kiugrott volna a hal, de nem láttam jól, hisz még csak pirkadt. Mikor a part közelébe ért, akkor már meg sem lepődtem, hogy egy bő ötösnek saccolt csukával nézek farkasszemet. Barátom is ott termett egy nagy merítővel, de álmos volt és kótyagos, a csuka meg ugrott dobott egy szaltót a háló felett és elköszönt. A harcsafogaknak ellenálló vastag előkét elnyisszantotta. Keseregve támasztottam a fához a botot, de nem igen maradt időm a búsulásra, Néhány perc múlva a másik boton is akció volt annyi különbséggel, hogy az elköszönt csukához hasonló méretű süllő volt a tettes. És még volt annyi különbség is, hogy ő nem harapta el a zsinórt – szép is lett volna –, hanem egyszerűen bement az előttem lévő bokrok közé, és mire kicibáltam volna, leverte magát. Csak a pányvára kötött harcsák jelezték, hogy nem volt teljes kudarc az elmúlt éjszaka, volt mit fotózni a reggeli fényeknél.
A második éjszakára már kissé jobban fel voltam pezsdülve. A korábbi események bizakodásra adtak okot. Közben barátomnak is elindult a szekere, szépen sorban fogta a pontyokat, de engem jobban izgattak azok a halak, amelyeknek hosszabb a bajszuk. Ismét azt a két terepet próbáltam, ami korábban eredményt hozott. A bokrok közt felszínen, a mélyebb részen a fenék felett mintegy 70 centire kínáltam fel a friss csalihalakat, és türelmesen ücsörögve vártam a csodát. Éjfélig még csak egy árva harcsára utaló jelet sem véltem felfedezni, csend honolt. Félóránként egy-egy süllő elkaffantotta magát, de ennyivel kimerült egy ideig minden ragadozó halra utaló tevékenység. Pár méterre a parttól azonban elcsattant az első harcsarablás, ami már wobblerért kiáltott. De nem volt eredményes a kísérlet, és a harcsát sem halottam többször. Unaloműzésként barátommal a part közeléből begyűjtöttünk egy kisebb veder rákot, abból a célból, hogy másnap az alkotja majd a reggelinket, aztán szépen álomba merültem a nagy semmittevés közepette. Reggel vacogva, a hidegtől kimerülten ébredtem és reggelire elfogyasztott rákok sem bizonyultak hatásos „gyorsítónak” Egész nap nem találtam magam, a csalihalfogás is rosszul ment, de valahogy csak összekapartam a kellő mennyiségű és méretű kárászt, így már volt mivel csaliznom, de a fáradtságtól még este le voltam kicsit lassulva. A cájgok ugyanazon a helyen voltak beélesítve, továbbra is bíztam a hely eredményességében, hisz korábban már adott két szép márványost.
Miközben ránk sötétedett, a második, harcsák terén eredménytelen éjszaka okát próbáltuk fejtegetni, de csak találgatásokba tudtunk bocsátkozni. Ésszerű magyarázatot nemigen találtunk, végül megegyeztünk abban, hogy minden éjjel nem járhat arra egy-egy harcsa, de ez már egy újabb éjszaka, most történnie kell valaminek. És valóban. Nem kellett sokat várnom, az egyik botom majd’ kiugrott a tartóból. A bevágást követően jött az ismerős derékrándítás. – Ez is jobb lesz, akárcsak az első éjszakaiak –jegyeztem meg. A mintegy hetvenméternyi távolságról, míg magamhoz erőltettem, szépen megráncigálta a kezeimet. Ez az, amiért megéri kitartani a kapástalan órákban is. A part közelében fejlámpám fényében egy szép, erőteljes bajszos kavarta az örvényeket. Az akadás szépen a szájszélben, az egyágú horog jól tartott a húsos szájban. Gyors kiemelés és máris a matracon pihent. Óvatosan átfűztem a pányvát a száján, és kikötöttem, hogy reggel őt is meg tudjam örökíteni. Az éjszaka nagy része még előttünk állt, így a cucc visszakerült a helyére és vártam a következő jelentkezőt, amely már a sekélyből ékezett. Agresszíven vetette magát a csalira. Bevágtam, de ellenállása nem győzött meg, és hamar előttem tekergett egy harcsapundra. Nem szívesen szurkálom meg az ilyen aprókat, ezért is használok darabos csalit, de az sem mindig szelektál. Neki is kijárt egy fotózás, majd mehetett is vissza ragadozni.
Az éjszaka folyamán volt még egy harcsakalandom, de a bokrok között ő győzött. Leakadt! A reggeli órákban pedig még „nekiment” egy csuka a darabos kárásznak. Ő már kisebb volt, mint a két nappal korábban szabadult társa, de nem volt rossz hal így sem, és ami a lényeg: nem harapta el a zsinórt. Vele sikerült zárnom az utolsó harcsás túrámat. Még hátra volt az éjszakai bajszos fotózása, ami a modellkedés közben egy jó adag ürüléket kipréselt magából, ami tele volt rákmaradványokkal. Ez nem lepett meg különösebben, ugyanis a hasát megtapintva érezhető volt, hogy azzal van tele, és már amúgy is tapasztaltam, hogy ahol sok a rák, ott főként ezzel zabálják tele magukat ősszel a harcsák. Minden harcsámnak ezzel volt tele a hasa, valósággal kocogott a gyomrukban a rákpáncélok maradványa, még a kicsinek is. Ami érdekes volt, hogy az emésztés során a rákok páncélja pirosra „váltott”, mintha a harcsák megfőzték volna őket.
Gondolom, mondanom sem kell, hogy tűkön ülve várom a tavaszt (és az őszt is), hogy megint a bajszosok nyomába eredhessek, bár erről még pár hónapig csak ábrándozni tudok, de egyszer csak eljön az az idő is.
