Habár a márna tipikus békéshal, vannak olyan időszakok, amikor pergetve is akad belőlük egy-egy. Évekig én is csak néha, véletlenül fogtam pergetve, így hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy összerekjam a puzzle darabjait és meglássam nem csak a hogyanokat, hanem a miérteket is.
Talán akkor kezdett foglalkoztatni a gondolat, amikor néhány éve egy késő őszi süllőzés közben Csaba barátom egy brutális fárasztást követően szép márnát emelt a ladikba. Persze már a bevágás utáni pár másodperceben tudtuk, hogy ez nem süllő. "Márna!" - mondta - "Ezen a héten már a második!". És amit ezután mondott arra azóta is emlékszem: "Ezeknek a gumival fogott márnáknak olyan nagy fejük van."
És igen, ezek a halak, amiket késő ősszel, süllőzés közben, nagy méretű gumihallal ütöttünk, tényleg nagyfejűek voltak. Vagy, ha úgy tetszik, vékony testűek. Ez a megközelítés már csak később jutott eszembe, amikor azon agyaltam, hogyan lehetne még többet fogni belőlük - pergetve.
Márnára pergetni, de mikor?
Nem értek a biológiához, de a sokéves mintából egyértelműen az rajzolódik ki, hogy két időszakban lehet eredményesen célzottan márnára pergetni. Az egyik időszak a késő ősz, kora tél, amikor a lehűlt vízben még amit csak lehet, próbálnak magukra szedni a halak és ami kicsit is élelemnek tűnik, azt begyűrik. Főleg azok az egyedek, amik év közben kicsit lemaradtak a testépítésben, azok kapnak minden kapható után, így a sóderos, sima talajon sodródó gumihal után is.
A másik, márnapergetés szempontjából érdekes időszak a tavasz és nyárelő. Márciusban, ha elég meleg a víz, a márnák már kihúzódnak a sekély sóderes szakaszokra, főleg ha tavaszi vízingadozások már korán táplálékot mosnak ezekbe az általában partmenti vizekbe. Ilyenkor a téli éhezés után, és hogy az ívás miatti fokozott fehérjeszükségletüket is kielégítsék, mindennek nekimennek, amit ehetőnek vélnek, akár a kishalaknak is. Íváskor illik tiszteletben tartani a halakat, de ha szerencsénk van, és stabil a vízállás júniusban, akkor a márnák közül még tilalom után hetekig, de akár nyár közepéig is a környéken maradnak szép példányok. Ez főleg akkor valósul meg, ha nem szól közbe egy brutális áradás és viszi el, szórja szét a márnákat.
Márnára pergetni, de hol?
Akár késő ősszel, akár tavasszal, ívás előtt és után márnázunk, szinte kivétel nélkül a sóderes, egyenletes medrű szakaszok a nyerők. Tapasztalataim szerint a márnák a sóderpúpok mögött kialakuló kis gödrökben tartózkodnak szívesen, itt kisebb víznyomás éri őket, így kevesebb energiájukba kerül egy helyben állni. Nem kell nagy gödrökre gondolni, a legtöbb halat asztalnyi területű, maximum 30-40 centi süllyedésű gödrökből fogtam. Persze ez nem törvényszerű, bárhol lehet fogni véletlenszerűen, de én tízből kilencszer ilyen mederviszonyok közt fogom a márnát.
Márnára pergetni, de hogyan és mivel?
Így, hogy már ismerjük az időszakokat és ismerjük a medret, már csak egy akadályt kell legyőzni: hogyan horgásszuk meg a sódergödrökben álló márnát? Nem is olyan egyszerű kérdés, legalábbis ha az lenne, nem látnék annyi sikertelen pergetőt ott, ahol amúgy hemzseg a márna. A hagyományos wobblereket felejtsük is el. A márnák a felülről érkező táplálékot fogyasztkák, így ha folyásiránynak alulról felfelé húzzuk a wobblert, többnyire rá sem hederítenek.
A nehéz jigfejjel ellátott gumihal már egy fokkal közelebb van a megoldáshoz - nem véletlen, hogy az őszi süllőzésekkor főleg erre ugrik be néha a márna. Ha a folyásiránynak merőlegesen dobjuk ki és sodródik, paddog a sóderen, már jó eséllyel felkelti a márna érdeklődését. A súlya miatt a mélyedésekbe is beleáll, nem úszik át felettük. Ezzel már csak egy gond van: nehéz. Az ilyen helyeken általában nagy a víznyomás, így csak nehéz fejjel tudjuk letenni a gumihalat a fenékre, a nehéz fej pedig egész egyszerűen meggátolja a márnát abban, hogy felszívja a csalit. Persze lesz kapás és lehet így is csipegetni közülük, de a megoldás messze nem tökéletes...
A legtöbb kapást - és a legtöbb kifogott márnát - pici jigfejjel, pici gumival, vékony zsinórral, folyásiránynak felfelé dobálva értem el. A pici csalit a márnák könnyedén behörpölik. A vékony zsinórra (maximum 0.12-es) azért van szükség, hogy a víznyomás ne kapjon bele és a fenéken tudjuk vezetni a csalit. A folyásiránynak felfelé történő dobásnak két fontos szerepe is van: egyrészt így az apró, 3-5-7 grammos jigfejekkel szerelt plasztikokat is le tudom tenni fenékre, sőt, a gödrökbe is. Másfelől a csali folyásirányból érkezik a márnák elé, így sokkal inkább természetes táplálék érzetét kelti.
Fontos, hogy ne teljesen felfelé dobjunk, mert be fog lazulni a zsinór és nem érzékeljük a kapást. A legjobb, ha a folyásiránynak rézsútosan felfelé dobunk, majd miután becsapódik a csali, kiengedett felkapókarral, felemelt botspiccel várjuk, hogy elkezdjen pattogni a sóderen. Ekkor váltsuk át az orsót és amennyire lehet, feszítsük meg a zsinórt (tekerni nem kell), de úgy, hogy a csali a fenéktől ne emelkedjen el. Ahogy sodródik lefelé, el fog érkezni az a pont, ahol a zsinór beesési szöge miatt a víznyomás már elemeli a csalit a fenéktől. Ilyenkor kell kihúzni és újat dobni. Mintha csak görgetnénk.
Ha ezt a három tényezőt (kicsi csali, vékony zsinór, felfelé dobás után görgetés) figyelembe véve pergetünk márnára, meg fognak érkezni a sikerek, és görbülni fog a bot.
