Ritka az a tavasz, amikor nem áradástól duzzadnak a folyók. Különösen igaz ez a kis folyócskákra, mint a Hernád, a Sajó vagy a Bódva, csakhogy a lakóhelyemtől elérhető távolságban lévőket említsem, amelyek az első jobb eső hatására bezavarosodnak. Az idei nyitány azonban teljesen más volt. Nem is olyan rövid életemből sem emlékszem, mikor lett volna akár csak közel ennyi ideig tiszta víz a hegyi folyókon márciusban. Már az öröm, ha a hóolvadás előtti enyhülésben pár napot tudunk domolykózni, ezúttal viszont egészen április közepéig, az új tilalom kezdetéig hódolhattunk UL-szenvedélyünknek.
Cserkelés cudar időben
Március elején, amikor szinte minden klasszikus pergetős hal tilalmassá vált, két lehetőség maradt: a harcsa és a domolykó. Az új törvény szerint a sügér is tilalom alá került már, tisztán szivárványos pisztrángos vizet pedig nem tudok a közelben. Ezért a gyors hegyi patakokat - a sebes ivadékok védelmében - békén hagytam.
Hétvégéim március előtt süllős pecákkal teltek, sok vendégem volt, akik szerették volna megfogni első, sok vagy éppen legnagyobb süllőjüket. Márciustól viszont jó pár hétvégi helyem üresen maradt (tanári munkám miatt ezekre korlátozódnak az egész napos pecák), így azt gondoltam, felhasználom a kis folyók ideális vízállását az UL pecák népszerűsítésre. Akciót hirdettem, ami „üzletileg” ez nem volt túl előnyös húzás, mert sokkal több költséggel járt (naponta olykor 180 km körül autóztunk el), de bevállaltam, hiszen végre régi kedvenceim, a domolykók, és vadregényes élőhelyeik közelébe „kényszerültem” így magam is. Abban biztos voltam, hogy vendégeim számára is markánsabb élmény lesz a cserkelős domizás, mint az egy-egy harcsakapást adó, március elején még alig 6 fokos vizű, tiszai peca.
Az első kalandorok visszatérő vendégeim voltak, István és Gergő személyében. Nagyon szeles, hideg napot fogtunk ki, és a felhők is eléggé elbújtatták a napot, így az élő Hernád helyett egy lassú vizű patakocskára esett a választásunk. Ennek vonulata mellett legalább a szél nem ért annyira bennünket. A patakban – jellegéből adódóan – nagyon kellett vigyáznunk, hogy kerüljük a csukás részeket. Ennek érdekében wobblerrel keveset horgásztunk (a hármashorgok miatt), inkább a kis twistert és a mikro jigeket erőltettük, lenyomott szakállú horgokkal. Drótelőkét (vagy akár wolframot) nyilván azért nem tettünk, mert aki kicsit is ismeri a domolykók érzékenységét, az tudja, hogy dróttal tunningolt előkét csak szökőévente vesz fel „Őóvatossága”… Ugyanígy nem jött szóba a vastag fluorocarbon, a vékony meg pont semmit sem ért volna a csukafogak ellen. Szerencsére a napot megúsztuk két csukával, és mindkettővel nekem kellett megharcolnom. Döntetlennel ért véget a meccs, az egyik elvitte a 8-as horgú mikro jiget, de szerintem öt percnél tovább nem maradt piercinges, a másiknál pedig nagyon orrhegyes volt az akadás, így az szépen partot ért.
István fogta a nap domiját, egy huszonöt dekásat, Gergő kisebb-nagyobb sügéreket könyvelhetett el. Emellett a nap a nyúldomolykók több tucatnyi (már-már bosszantóan megfoghatatlan) pöcögtetésétől övezve telt.
Végül hat kis domit, egy bodorkát és egy vezérküszt sikerült horogra csalnom, végtelenül pici, 12-es horgú jiggel. Nap végére a gyalogtúrában mindnyájan kellemesen elfáradtunk, csodaszép, szinte még érintetlen helyeken jártunk, de a halak étvágyát a szeles-felhős nap fénytelensége visszafogta.
Megszólal a folyó
Pár nappal később egy újabb horgászduóval, Lacival és Istvánnal vágtunk neki – ezúttal már – a Hernádnak. Ez a folyó mindig is amolyan fekete ló volt számomra. Anno Sajókeresztúrban, ahol középiskolás koromig pecáztam, értelemszerűen a névadó folyó volt a pálya, fölösleges lett volna a 40 kilométert utazni a Hernádig. Szegről-végről a halállomány is hasonló volt, legalább is, ami a könnyűpergetős halakat illeti – meg hát praktikus okok miatt sem kalandoztunk.
Tíz éve, amikor Tokajban telepedtem le, megint 40 kilométer lett a Hernád és köztem, plusz idő hiányában a domizás is a legyezős összejövetelekre korlátozódott. Bár valahányszor ezen a folyón jártam, mindig csodálatos volt, ennek ellenére sosem időztem eleget a partján. Viszont nagyon sokat, cirka tíz évet jártam a Sajót, ahol elég jól megtanultam értelmezni az áramlás keltette jeleket, a domik jellegzetes tartózkodási helyét. Így ezekre a Hernádos vendégpecákra túlzottan készülnöm sem kellett, sokkal inkább a „pályabejárás” volt az előzetes, felderítő horgászataim célja. Találtam kilométeres pergető pályákat, de bolyongtam megdobhatatlan, kullancsban hemzsegő rengetegben is. Néhol otthagyhattam bátran az autót, máshol a látótávolságtól messzebb inkább nem merészkedtem, megint máshol ki sem szálltam az autóból... Egy szó, mint száz, nem árt a helyismeret.
Lacival és Istvánnal egy szolidabb részt szemeltünk ki magunknak. Már a folyót megközelítve, a reggeli madárhangok között hallottam egy masszív loccsanást, élt a víz. Míg összeszereltünk, az ordító sodrás kellős közepéről véltünk újabb hangokat hallani, de nem tűntek rablásra utaló jelnek. Az első dobásokat István tette meg (mivel egyszemélyes volt a hely), én közben Lacinak kötöttem víztiszta monofilt a nano végéhez.
Pár dobás után karikában állt meg István botja, jó halat parírozott kifelé, de sajnos balin lett a vége, nem a várva várt domolykó. Az inkább másfél kilóhoz közeli őn faroknyelén jellegzetes, rozsdabarnára színeződött pikkelyek tudatták, a fenekeszegek már nagy munkában vannak: tisztítják az ívásra alkalmas helyeket az algától. Ezzel be is tudtuk a sodorvonal pocsolóit balinoknak, bár gyanús volt, hogy a közeli fűzfabokrok gyökerein ívnak inkább az őnök.
István következő jelentkezője már a célhal volt, egy 70 deka körüli domi jött, szintén wobblerre. Gyakorlatilag már itt felfelé görbült a szánk, de megszavaztuk a még fentebbi részek bejárását is – persze, hogy egyre erősödő szélben, nehogy már egyszerű legyen. Végül újra a kis csatornán kötöttünk ki, aminek torkolatánál a melegebb vízre rengeteg hal gyűlt össze.
Előkerültek a legapróbb csalik, és gyorsan ki is perdült jó pár kuriózum halacska. Fogtam egy beállásból domit, sügért, küszt, paducot és egy márnácskát is. A nyúldomolykók ezúttal is szórakoztak velünk. Kivesézve a patakocska ultralight lehetőségeit, hazafelé pár dobás erejéig újra megálltunk a Hernádon. Ezúttal Laci próbálkozott elsőként, a javasolt wobblerre csakhamar meg is érkezett egy 80 deka körüli domolykó, mindkettőnk örömére.
A hely ezután hallgatásba ment át, így én kerültem sorra. Csoda nincs, de azért megpróbáltam az addigra több tucatszám dobással átfésült helyről kivarázsolni a halat. Kisvártatva, épp nagy diskurálás közepette olyan erős rávágást kaptam a sodrásból egy mélyebben járó, lebegő wobblerre, hogy csak balinra mertem gyanakodni. Az ütés egyből húzásba ment át, a kis Antarest karikába vágta egy bő félkilós – paduc! A pici, lecserélt Ownerek nem hibáztak, mindkét horog a vésett száj környékén akadt. Március 22-t írtunk, a paduc tiszta dorozsma volt, és már folyt belőle a tej. A sodrás pocsolóiról így kiderült, hogy (javában, hetekkel a tilalom előtt) hevesen ívó paducok, egytől-egyig. Alkonyat előtt még kidobta magát néhány vésettajkú teljes testtel a víz fölé, hogy sok kérdés ne maradjon…
A domikirály támadása
Harmadik UL csörténkre a Sajón került sor. Újdonsült ismerősömmel, Gáborral, az általa ismert jó helyekre koncentrálva indultunk domira, megcélozva a számára addig nem igazán megfogható, kora tavaszi halakat. Március utolsó hétvégéjén pont egy meglehetősen hideg reggelt fogtunk ki, hajnalban még deres volt a fű, ahogy kiléptem az udvarra. Nem jó jel, az ekkora hőingás visszaveti a korai domikat, de azért bíztam a folyó javuló vízállásában. Gáborral egy elég jónak ígérkező helyen kezdtünk, érintés nélkül. Már tíz órára járt, de értelmezhető kapást sem tudtunk felmutatni, amikor egy túlsó parti bokor alatt, ejtett twisterre végre sikerült fognom egy húszdekás domigyereket. A fél nap további részében Gábor megmutatta jobbnál jobb nyári helyeit, hol nagy elvágó vizekkel, hol vízben álló bokorsorral, amire sorra ingattam a fejem, tudtára adva, hogy a tavaszi domi nem az ilyen, szemre ideálisnak tűnő helyeken áll.
Délben, a melegedő nap jótékony hatása mellett már csak egy partszakaszra volt időnk munkakezdésig. Átgondolva, újra az első pályát javasoltam, egyrészt annak jellege (sekélyről bukó víz) miatt, másrészt, mert addigi egyetlen halunkat is az a szakasz adta. Bevált az elképzelésem, bő órányi pergetéssel még nyolc domit fogtunk, jellemzően süllyedő wobblerekkel. Azonban a feketeleves sem maradt el; egy tökéletes helyre dobott, ott megsüllyesztett, majd finoman elindított wobblerre (ez a technika jó szokott lenni hideg víznél) olyan erős rávágást kaptam, hogy a gyári horog nem bírta a gyűrődést. Balinnál néha megesik, hogy kemény rávágásával bele talál a horog ívébe, és kinyújtja azt, de domolykónál ez nem szokott előfordulni (pláne 0.06-os nanofil főzsinórnál, ahol szó sem lehetett túl erős fékről). A pillanatra érzett tömeg alapján az elment halat legalább másfél kilósra saccoltam, de nem gondoltam, hogy rövidesen ettől pontosabb választ is kapok.
A helyet centire belőttem Gábornak, és javasoltam egy saját festésű csalit hozzá. Mondtam, hogy legközelebb nézzen rá, hátha melegebb vízben nagyobb étvágya lesz a domikirálynak. Gábor ezt követően többször is rápróbált, majd hetekkel később küldött egy emailt, csatolt fotókkal… Levelében érthető örömmel mesélte, hogy a technikámmal és a csalimmal épp az ominózus helyen sikerült megfognia a nagyot. A mintegy 2560 grammos domolykóval (szerintem hosszú időre) beállította egyéni rekordját. Fotózás után természetesen visszaengedte a „monstert”. Gratuláltam, közben szinte beleborzongtam, hogy jó eséllyel ez a domi lehetett a horoghajtó…
A Hernád hala
Negyedik, csak fél napos, mégis emlékezetes cserkelős pecánk megint a Hernádra vitt. Picivel melegebb idő volt már, április eleje, és nem kellett „tartanunk” az ívó paducoktól sem. Ahogy sejtettem, a teljes sodorvonal csendes volt, egyetlen halmozgást sem láttunk.
Gergő, akivel aznap pecáztam, nagy rajongója az UL wobblereknek, így ő azzal kezdett, míg én 4 grammos jigfejjel dobáltam a szemközti, 25-30 méterre lévő parti sávot. Neki egy jó ütése volt, ami nem akadt meg, nekem viszont a túlpartról egy nyolcvandekást sikerült kipiszkálnom a kis méretű twisterrel (nem jellemző, hogy a twister túl fogós csali lenne domolykóra, viszont a nagy távolságok eléréséhez szükséges a kellően nagy súlyú csali, ezért szoktam időnként ezt a megoldást választani).
Végül egy fentebb eső helyen voltak akcióink CD wobblerekre. Egy hetvendekás domi jött, ám mellé már egy hasonló méretű süllőt és két balinkapást könyvelhettünk el, így inkább visszaálltunk a reggeli pozícióba. Ekkor már délutánra járt, a Nap sokkal jobb szögben világította be a pályát, bízhattunk a jó domikban. Épp egy tipikus csalivezetést mutattam, amikor CD-3 S-re valami rövid, de egyértelmű koppanással jelentkezett. Odahúztam neki, a bevágásban karikába maradt az 5-20-as pálca, majd pár másodpercig még a sodrásban dolgozott a hal. Ennél a halnál már fentebb szökött a pulzusom, jött a „csak lássam meg” kezdetű ima. Komótosan, de kitartóan védekezett, végül egy gyönyörű, éppen másfél kilós domolykót emelhettem ki.
Bár mára nagyon megszerettem a Tisza adta pergetős lehetőségeket, egy cseppet sem bánom, hogy ez a március ilyen „ultraligtra” sikeredett. Jó érzés volt újra visszatérni a kis folyókra, pazar volt a sok akció, és hogy megint találkozhattam a finom felszereléshez képest kellően nagy halakkal. Ezúttal mind a Sajó, mind a Hernád megmutatta igazi arcát. Ki tudja, mikor lesz újra ilyen kegyes a tavasz hozzánk?
