Sokat írtam már a Tisza-tavi gumihalas süllőzés hőskoráról, a 90’-es évek elejéről, amikor nem csak mennyiségben, de nagy egyedsúlyban is csodát tudott produkálni a víz. Az a fajta halbőség több okból sem jöhet vissza többé, de szerencsére 1-1 jobb hal azóta is tiszteletét teszi a horgunkon. Most egy ilyen esetet szeretnék felidézni.
Az ember kipróbálja az újdonságokat, de évről évre mindig van más, és időnként még az egyébként kiváló műcsalik is háttérbe szorulhatnak egy időre. Talán jót is tesz nekik néha a pihentetés, s nekünk is jól esik évek múltán újra elővenni és sikeresen alkalmazni a már korábban is bevált csalikat.
Nálam a Berkley Pulse Shad plasztik csalija tipikusan ilyen. Volt pár szezon, amikor a fő csalim volt, aztán jöttek a Flexek, és héttérbe szorult - teljesen érdemtelenül.
Az élő Tisza a hazai folyók közül talán a legérzékenyebb az áradások tekintetében. Ha kicsit is jelentősebb csapadék hull a vízgyűjtőben, számíthatunk a bezavarosodására, a körülmények romlására. A gondokat csak súlyosbítja, hogy egy-egy ilyen árhullám lecsengése akár több hetet is igénybe vehet. A viszonylag mély vízen történő gumihalas horgászathoz tiszta víz kell. Anélkül nagyban csökkennek az esélyeink. Télen, ha igazán hideg van, befagy az élő folyó, azok a napok is elvesznek a horgászat szempontjából. A lényeg, hogy nagyon érzékeny rendszer ez, vannak évek, amikor alig van pár jó nap, amikor minden kedvező a horgászathoz, másszor viszont kegyesebb a természet. A legrosszabb az egészben, hogy az említett és jobbára kiszámíthatatlan tényezők miatt, lehetetlen a szabadságot megtervezni, még 2 hétre se látni előre.
Új műcsalik
Hajlamos az ember legyinteni, több évtizede horgászunk már a gumihalakkal, nincs új a nap alatt! Azért ez nem egészen így van! Mindig lesznek változtatások magában a műcsaliban, mind anyagában, mind alakban és színben. Egyre többet tudunk arról is, hogy adott vízminőségen, bizonyos fényviszonyok között, melyik a legjobb. Sőt a módszerben, a bevontatásban is folyamatos a fejlődés.
Egy időben nagyon sokat horgásztam a Berkley Pulse Shad gumihalaival. Ezeknek a gumihalaknak az anyaga megfelelően lágy, de ami a legalább ennyire fontos, a korongja sokkal nagyobb az átlagnál. Ez a lelke az egésznek, ettől tud lassabb bevontatás mellett is megfelelő frekvenciával mozogni. A jelenlegi vízhozam-szegény időszakban kulcs lehet, hogy lassú vízen is életre tudjuk kelteni a műcsalit. Talán pont az ilyen finomítások képesek átlendíteni a tapasztaltabb, sokat látott süllőket a közöny és a kapás határán. Az bizonyos, hogy ha olyan műcsalit tudunk mutatni nekik, amivel még nem találkoztak, az új mozgás, a megváltozott frekvencia kapásra ingerelheti őket! A Pulse Shad a Dunán is remekel, kifejezetten szeretik a süllők! Az utóbbi évek trendje az alacsony profilú, már-már kukacra hajazó plasztik. Ennek pont az ellenkezője a Pulse Shad. Lapított, magas műcsali, amit nem csak a süllők, de a csukák és a harcsák is kedvelnek.
Szívesen emlékszem vissza arra az évre, amikor a Pulse Shad volt a fő csali. Elég sokat lent tudtam lenni a Tiszán, és pár alkalommal igen szép süllőket is sikerült becsapnunk.
Amikor az ember elindul reggel horgászni, még visszagondolva sem talál semmi különöset abban a napban, amikor élete egyik legszebb halát fogja meg. Sőt, még egy dobással előtte sincs semmi „bizsergés”. A kapitális hal mindig meglepetésszerűen köszön be, lehetetlen felkészülni rá. Testvéremmel voltunk bekövezve egy 8-9 méteres mélységű helyen, ahol a mederfenék komoly egyenetlenségeket mutatott. A radaron halat is láttunk, de ezzel én mindig óvatosan bánok. (Az ember hajlamos olyan halat odaképzelni, amire épp horgászik. Ha épp süllőzik, akkor süllőket lát, ha kuttyogtat, akkor harcsát, és ha pontyozáshoz keres épp helyet, a képernyőn feltűnő uszonyost leginkább pontynak gondolja. Pedig nagyon jól tudjuk, hogy jelentős mennyiségű nagy, többkilós dévér is ott van az aljzaton, pontyok, busák, stb.)
Délutánba fordult az idő, kisütött a nap, a szélcsendes periódusokban a legmelegebb ruhadarabok le is kívánkoztak az emberről. Időnként, ha megélénkült a szél, volt némi hullámzás, de nem zavaró mértékű. Kiváló idő volt. Semmilyen oldalról nem lehetett belekötni. Volt már 1-1 süllőnk, de reménykedtünk további halakban. A bátyám nagyméretű twisterrel kereste a fogást a halakon, én pedig egy közepes méretű, kagylófehér Pulse Shad gumihalat erőltettem, amivel a megelőző napokban a legtöbb kapást kaptam. Rövid botokkal dobtuk a műcsalit mindketten. Én az elsőszámú kedvenc ABU Rocksweeperrel, míg bátyám egy még rövidebb, 2,10-es Mitchell bottal horgászott. Átszellemült arccal koncentrált, ahogy a rövid bottal vonszolta az élénk színű twisterét. Az idillt éles bevágása szakította félbe. Láttam, hogy könnyű botja szépen hajlik, ez már nem a típus másfeles süllő lesz. A vékony fonott zsinór nem sok esélyt ad a nem igazán elemi erejéről híres süllőnek. A bevágás nagyon hatékony még hosszabb dobások esetén is, ezért jobbára ezt használjuk. Formás, 3 és feles süllő csapott a felszínre, a nap eddigi legnagyobb hala. Mire felért a felszínre, már nem is ellenkezett, könnyedén került a csónakba. Néhány fotó elkészülte után folytattuk a horgászatot.
A korábbi évekkel ellentétben már nem dobok hatalmasakat, inkább könnyed távolságra bevetve, meredekebb zsinórszöggel próbálom kicsit másképp vezetni a műcsalit. Az ilyen horgászatban van kiemelt szerepe az igen lágy szilikon csalinak és a nagy korongnak a végén. Épp csak meg kell emelni az aljzatról, kis vízsebességnél is jól mozog, és sokáig úszik, kelletve magát a ragadozók előtt. Így több ideje van megnézni a műcsalit a süllőnek - ami, úgy tűnik, időnként a kapás záloga.
Már épp azon gondolkodtam, hogy nem indítom el újra a gumihalat, hanem visszatekerem és újat dobok, amikor egy kis koppintást éreztem. De csak egy leheletnyi vibráció futott végig a boton. Mielőtt végiggondoltam volna, egy durva ütésben ért véget a műcsali leszálló ritmusa. Mintha megcsípte volna, mielőtt igazából rávágott.
Nincs hova sietni, ilyenkor a süllő a szájában a műcsalival visszaül, sőt akár még rá is nyel, ha igazán jól eszik. Bespannoltam és bevágtam. De rég éreztem ilyet gumihalazás közben! Alig tudtam a halat a közepesen gyors mozdulattal elszakítani az aljzattól. Komoly súlyt éreztem. Az első pumpálásra még jött, de aztán keményen visszarúgott. Letekerte a spiccet és megszólalt a fék. - Csak nem busa? - nézett rám Imre. Nem úgy viselkedett, és ha busa akad véletlenül, az általában húzásban ragad rá a horogra. Ez szépen, klasszikusan ereszkedő stádiumban vert oda a plasztiknak. Sok száz süllő után se múlik az ember torkában az a bizonyos érzés, ami a jó hal fárasztása közben keríti hatalmába. Általában addig tart, amíg meg nem látjuk a zsákmányt. Itt azonban máshogy alakult. Amikor megtört a felszín, és felbukkant egy zöldesen acélos süllőhát, alig hittem a szememnek. Hatalmas volt. Izgalmam nem múlt, hanem hatványozódott. Talán túlzottan is könnyű kezű lettem, mert a hal újra a mélybe tört, és csak másodjára állapodott meg a felszínen. Tökéletes kondíció, hibátlan pikkelyzet, az idős halakra jellemző tónusok, semmivel össze nem keverhető arányok.
Eszembe jutott számtalan visszaengedett hal, sok-sok, a Tiszának tett engesztelő momentum, melyről az érzelmileg felfokozott állapotban az ember hajlamos azt hinni, hogy számít valamit. Higgyük azt, hogy számít! Akartam azt a halat. Kicsit úgy éreztem, meg is érdemlem, bár az adott pillanatban ugye, nem magunk döntjük ezt el. Kis szákomat óvatosan tettem a feje elé, a zsinórt finoman meglazítottam, és hagytam, hogy a víz sodrása lágyan belevigye hal nagyobbik felét a hálóba. Megemeltem, és a ragadozók királynője méltóságteljesen belecsusszant a szákba.
Ilyen méretű süllő nem tisztelt meg egy ideje, de remélem az előttünk álló szezon változtatni fog ezen.
Kapcsolódó írások:
- Szarvas Zoltán:
Amit a Berkley Flex gumicsalikról tudni kell (x)
