Hosszú évek óta harcsázom a Tiszán, az utóbbi pár szezonban pedig kifejezetten sokat pergettem erre a ragadozóra. Az eleinte partról történő (megjegyzem, nagyon eredményes) wobblerezést nálam az éjszakai partdobós, csónakos peca váltotta fel, majd a gájdolás okán a nappali módszerek következtek, mint a mostanában divatos fenék-wobblerezés és vertikális pergetés. A bejárt út és a látottak kapcsán, pár gondolat régóta jár a fejemben ezzel az egész harcsás mizériával kapcsolatban. Megírni mindeddig nem akartam, mert biztosra vettem, hogy parttalan viták eredőjeként (is) szolgálhat, ám gondolatébresztőként mégis aktuálisnak tartom. A célom nem egy vita-lavina elindítása, sokkal inkább egy másik út, egy másik világ megvillantása, még ha az talán utópia is.
Pro(lóg)
Ahogy fentebb írtam a sorrendet, először a partról történő harcsapergetés során ismerkedtem meg közelebbről a nagybajuszúakkal. A dologgal két probléma volt: korlátozottak voltak a helyek, és szinte csak megfelelő(en zavaros) vízállásnál adta a folyó a halat. Az éjszakákon távolról hallatszó harcsabuffanások hangja után nem volt kérdés, hogy csónakba szálljunk, és megkeressük a harcsákat. Sok éven át a sötétben vaklálva, olykor egyedül – ami nem volt egy életbiztosítás – sok szép harcsát és élményt könyvelhettem el.
Aztán Lukácsi Béláék ominózus videója után felkapcsolódott a fejekben a lámpa, hogy stílszerű legyek. Nyílt titokká vált, hogy éjszaka világítva is lehet harcsát fogni. Nem sokára már boldog-boldogtalan zörögte szét éjjelente egymás elől a Tiszát, és persze, a harcsákat is. Mind távolabbi helyekre kényszerültünk, ha jót akartunk horgászni, de végül ott is egyre többször gyúlt fény az éjszakában”. Ám a módszer népszerűsége egy bizonyos szinten megállt. Erősen szórt a mezőny, mert ezt a pecát nehéz volt eredményesen művelni. Fék volt az is, hogy az éjszakai partdobós harcsapergetés – bár véleményem szerint a harcsahorgászat csimborasszója – hazai vizeken nem kecsegetet nagy halak ígéretével. Jellemzően 3-10 kiló közötti bajszosokat lehet így fogni, persze, ez a méret víztípusonként, szakaszonként változik, de sehol sem beszélhetünk jellemzően 20 pluszos halakról.
Kontra
Ám leleményes a magyar, ha ki tudta találni a kuttyogatást, miért is ne találta volna ki a nagy harcsák sokkal egyszerűbb – mondhatni halálos – fegyverét, a fenék-wobblerezést? Nagy ólommal az aljzat körül tartva, azt kopogtatva, szó szerint az igazán nagy harcsák fejére is ráhúzható a wobbler (meg persze akadóba is, de ez más téma). Nagyon sok, ötven feletti hal lelte vesztét ezzel a módszerrel. Természetesen majdnem (=99%) mindet elvitték konyhára, legyen szó hármasról, tízesről, hatvanasról vagy mindről együtt véve... Több vízkezelő erre a kitermelésre azzal reagált, hogy a területén betiltotta a vontatásos módszert.
Nem maradt más, tovább kellett agyalni a magyar horgászoknak, mígnem kicsit kényszerből, kicsit kényelemből előkerültek, pontosabban előtérbe helyeződtek a nagyméretű (és kellően nagy tömegű) vertikális wobblerek. Ezt hasonlóan a nagy harcsák orra elé lehetett játszani, mint a wobblert, és ugyanúgy – ha időnként nem jobban – rá is vágtak a jó harik. Elfogyott a Sébile a boltokból, fogynak a harcsák is a vizekből. Ha be is tiltják a csorgós csónakból való pergetést (a jóisten óvjon meg az ilyen döntésektől minket!), azzal még az üzemszerű harcsabányászatot persze nem tudják megállítani, mert ötletből kifogyhatatlan az ember. Következik az élőhalas pergetés/mártogatás/fenekezés/bólyázás, vagy kit tudja még, mi a jó ég, hiszen Macchiavelli óta leírva áll: a cél szentesíti(?) az eszközt.
Rekontra
Ez nagyjából a dióhéjas történelem az elmúlt tíz év folyóvízi harcsás pergetéséről, hozzátéve, hogy gumihallal és kanállal is lehet továbbra is harcsát fogni, csak az már nem annyira trendi. A harcsás vertikálás viszont az, noha ettől „egypontnullásabb” pergetést még nem láttam. De működik, és ötezer forintos csalikkal már izgalmasnak is mondható. :) Persze, lehet olcsóbb verzióban is előadni, mint ahogy évekkel ezelőtt jókat vertikáltunk gumihallal is harcsára (már amikor ráfanyalodtam, mert sosem volt ez a peca a szívem csücske). Tény, hogy mindkét módozat működik, és bizonyos időszakokban verhetetlenül eredményes. Csak hát, kellően unalmas…
Sokan egyébként pont a fenék-wobblerezést tartják egyhangúnak, pedig az aztán odafigyelést igényel, bár ott meg leginkább az elektromotor végzi el a munka oroszlánrészét. Viszont, hogy éppen a helyén jöjjön a csali, az azért komoly kontroll és koncentrálás kérdése, főként egyenetlen terepen, víz alatti kőgátak mentén baktatva, vagy fás akadókat kerülgetve. Egyszerre kell figyelni a sebesség helyes megválasztására a légáramlatok függvényében (legjobb a gyenge felszél), a parttól való távolságra (sodorvonal követése), a mélység változására (radarkép) és a tereptárgyakra (radar zoom – bár ez típusfüggő). Mindemellett már csak hab a tortán, hogy jól megválasztott wobblerrel, megfelelő méretű ólommal, kellő hosszúságú harcsaelőkével és harmonikusan erős bot-orsó-zsinór trióval kell rendelkeznünk. Egy alkalommal itt is lent hagyható 2-12 ezer forintnyi műcsali - fejenként. A hűtőládára termelő megélhetésiek (nem éhhalál kérdésről van szó, ez szerintük a „munka” egy formája, ahol motorcsónakká, autóvá, netán házzá alakul a harcsahús) által fellendült a kínaiwobbler-piac (itt most nem a Barramundira gondolok, hanem az „óccó-jó” fröccsöntöttekre). Egy méretes (60 cm) harcsa feketepiaci ára pedig már fedezi is az átlagos költségeket... Ja, hogy az eladás etikátlan és illegális? Ez őket pont nem érdekli.
Ha a pergetés szépséglistáján szeretném elhelyezni ezeket a módszereket, bizonyára valahol az utolsó helyek körül kullognának, (harcsa)fogásban viszont kérdés nélkül dobogósok. Nem jók, nem rosszak – hanem módszerek. Csak egyetlen, kézben tartott bottal lehet eredményesen művelni ezeket a technikákat, és élő csali sem kell hozzájuk. Nem szépek, de önmagában nem is etikátlanok. Kell hozzá az „ember”, hogy azok legyenek…
Szubkontra
Létezik tehát egy-két olyan módszer, amit hosszú évek alatt csiszolt ki a pergetők gondolkodósabb tábora, és történetesen jó eséllyel lehet velük komoly harcsát is fogni, nem mellékesen nappal. Akkor tiltsuk be gyorsan, mert túl eredményes! Több egyesület jutott erre az elhatározásra, és hogy valóban a tagság befolyásos szószólóinak irigysége, vagy a harcsák elhordásának ellenőrizhetetlensége, netán tényleg a halállomány védelme volt az ok, tulajdonképpen mindegy is. Megjegyzem, ilyen alapon be kellene tiltani az összes stupekos-élőcsalis módszert, mert túl eredményes, és megvan az a potenciális veszélyforrásuk, hogy aki műveli, sok halat vihet haza (esetleg a megengedettnél is többet).
Érdekes azonban ez az „ellenőrizni nem tudjuk, akkor inkább tiltsuk be” típusú huszárvágás, mert megint csak a normakövető, magamfajta horgászokat sújtja. Ha ellenőrizni nem tudják a harcsák túlzott elvitelét, hogyan ellenőrzik azt, hogy a tiltott módszert valóban nem csinálják az amúgy is tilosban járásra hajlamosak? – teszem fel a költői kérdést. Ugyanakkor vízirendőr ismerőseimtől tudom, hogy náluk is üzemanyag-kvóta van, ha akarna, akkor sem tudna éjt-nappallá téve a vízen lenni, de szerintem a még a töredékét sem a veszélyeztetett időszaknak. Ezt a horgászkezelőknek (szándékosan nem halászati kezelőt írok, mert az veszett fejsze ügy) kell kigazdálkodnia, pl. pályázatokkal és magasabbra emelt engedély árakkal. Nem jó, persze, hogy nem jó a horgásznak, de az jó, hogy rövidesen sokkal haltalanabb vizekben horgászunk? A szürrealitás távolában már látom a táblát lelki szemeim előtt: „Vigyázat! A víz nyomokban halat tartalmazhat!”.
Rengeteg nézőpontja van ezeknek a módszereknek, mint ahogy alapból a nagy harcsa fogásának is. Azon elgondolkoztunk már, hogy egy ötvenes harcsa évente mennyi kősüllőt eszik meg? Szerintem legalább 100-150 darabot, mivel köztudottan azonos mélységben élnek, a kősüllő sosem nő ki a szájából és hengeres alakja miatt tökéletesen nyelhető… Mennyi (mondjuk két kiló feletti) köves lenne a Tiszában, ha nem lenne ennyire gazdag a harcsaállomány? Bizonyára ez is része a természet rendjének. Jobban vagy kevésbé, mint a kormorán? Mindenesetre magam részéről továbbra is visszaengedem a nagyobb tiszai harcsákat is, de ez a gondolat, – hogy a relatív (kő)süllőhiányért mennyiben felelősek a harcsák –, újabban sokszor megfordul a fejemben.
Hirskontra
De nézzünk egy újabb aspektust: a „másik horgász”, aki nézője (a parton, interneten, Facebookon, stb. ) egy harcsamatuzsálem kifogásának, nem fog jóízűen örülni, hiszen potenciálisan épp előle fogták ki azt a halat. Az már baj, ha a visszaengedték, és úgy sem tud hozzá gratulálni, akkor egyszerűen irigy a sikerre és a halra. Ilyen is van. Vagy ott a parti horgász, aki eleve ferde szemmel néz a csónakosra, mert „nem közülük való”, és még nagy harcsát is fog, amiről ő jószerével csak álmodozik egész életében. De nem láttam még halászt sem, aki a „saját” területén örült volna egy ötvenes harcsa kifogásának. Nyilván lelki szemei előtt látja, hogy talán jövőre épp az ő varsáját bújta volna meg a nagy bajszos. Ugyan, miért is örülne neki, mint ahogy egyetlen horgász sem örül a vizekből tonnaszám eltűnt harcsáknak. Ahogy némely vízkezelő sem (aki netán épp a halászokból is él). Érthető tehát a zúgolódás és az ellenlobby a partvonalról az eredményes harcsás pergetők felé. Sajnos, ez utóbbiakat sem kell félteni, hiszen saját tapasztalatom az, hogy tízből kilenc (még inkább 20/19) horgász hazaviszi az összes harcsát, amit fog. Aztán csak lesz helye, ha máshol nem, hát ad az autószerelőnek, az orvosnak vagy a szomszédnak… Sok a gyarló emberi milyenség ebben a történetben. Ahogy Füstös Gábor fogalmazott anno: „a horgásznak a süllő valuta”. Hát akkor a harcsa(filé)? Hiszen abból még mennyiséget is lehet produkálni… Nihil te nocturn – semmit se túlságosan, de igen kevesen ismerik ezt az ókori bölcsességet, még kevesebben élnek e szerint. Harács van, „egyszer élünk”. Tisztelet a kivételnek! De tényleg.
Mordkontra
Saját részről a módszerekhez való hozzáállásom kiolvasható a fenti sorokból, de nem akarok álszentnek tűnni. Én is szeretek nagy harcsát fogni, van annak egy varázsa. A monotonitásért – talán nem kell nagyon bizonygatnom –, eléggé kárpótol, amikor egy húszas harcsa a rávágásával szinte kitépi az ember kezéből a botot… Az elemi erő az elemi erő. A határ pedig kinek hol van. Van, aki semmibe sem nézi – esetleg etikátlannak is tartja – az UL pergetést, de van akinek az élethosszon át tartó óriásharcsa-üldözés a „too much”. Az igazság nekem megint a kettő között van, mint ahogy általában is az arany középúton könnyebb a menetelés, bár ezt döntse el mindenki egyénileg. A magam részéről, mint szakíró vagy mint gájd, „hivatalból” sem hagyhatom ki ezeket a módszereket. Sokszor a vendégekkel csak így tudok harcsát fogatni, vagy épp egy új botról az így tapasztaltakon át tudok hitelesen véleményt alkotni. De a lényeg: vissza tudom engedni a századik harcsát is, a kettest éppúgy, mint a hatvanast. Könnyű és jó érzés, hogy nem hagyok túl nagy nyomot magam után. Az egyik bölcs barátom mondta, hogy nekünk, szakíróknak, a tájékoztatásnál is fontosabb feladatunk a példamutatás. Egyetértek vele.
Fedáksári
A „big game” itthon legkönnyebben elérhető (tehát eredményes) pergetős formáit – amíg nem kiáltják illegálisnak – véleményem szerint sem bojkottálni, sem tűzzel-vassal kergetni nem kell. Az egyén részéről az önmérséklet és az etika, a vízkezelő részéről pedig a jelenlét és az ellenőrzés a megfelelő megoldás a helyzet kordában tartására. Szemléletváltás kicsiben és nagyban, a feltételek megteremtése – ilyen egyszerű (lenne). Tudom, tudom, nem abban az országban élünk, ahol ez könnyen megy, de már vannak jó példák, kezdeményezések (Tisza-tó, Balaton). Érdekelt és horgászturizmusban gondolkodó vízkezelőkkel sok dolgon lehet javítani. Idő kérdése csak – bár ez az idő könnyen elég lehet még (m)ultizni is megtanulni…
