Rendszeresen keresnek meg ismerősök vagy még ismeretlen horgászok tanácsért, hogy segítsek nekik végre épkézláb méretű süllőt fogni. Jellemzően mindenkinek az a gondja, hogy bár fog süllőt, de kicsi, maximum kétkilósakat, s nemigen tudnak e fölé menni. Összeszedtem néhány gondolatot, amit szívesen megosztok bárkivel.
Mindenekelőtt ez az írás azoknak szól, akik féltik a halakat, vigyázzák azokat, akik tisztelik annyira a természetet, hogy vigyáznak rá. Nem hempergetik koszban, hagyják, hogy szétverje testét kemény padlón, földön, kövek között vergődve, és nem kürtölik tele a világot, hogy hol rejtőznek ezek a kapitális teremtmények. Vegye a fáradságot mindenki, és fotózzon úgy, hogy ne legyen felismerhető a helyszín, vagy ha felismerhető, akkor semmi köze ne legyen a fogás pontjához. Én is így teszek, az én fotóim hiába fürkészik, azzal nem fog senki 10 év tapasztalatot elcsalni. Nem irigységből, hanem felelősségből. Legyünk őszinték, a horgászok zöme kihasználja a törvény adta lehetőséget - sajnos többet is -, és úgy viszi haza ezeket a matuzsálemeket, mintha kötelező volna. A másik arcátlanság pedig, mikor direktbe kifigyelnek, aztán mindennap ráülnek, te pedig többet a közelébe sem férsz. Nem a másik jókedvéért betlizik az ember hónapokat, talán ezt is kimondhatjuk. Aztán jellemzően az ilyen mentalitású "horgász" még annyit sem tesz meg, hogy legalább szíven szúrja, vagy fejbevágja, amiket hazavisz - majd elpusztul magától...
Biztos feltűnik majd, hogy néhány kérdést nyitva hagyok, hogy néhány gondolatot nem fejezek be, ez nem véletlen, sokkal jobban sajátja és nagyobb lesz mindenkinek az élmény, ha maga járja ki az útját, maga rakja ki puzzle-t.
Akik e témában hozzám fordultak az elmúlt években, szinte mind erőltet egy-egy jónak vélt helyet. Jónak véli, mert fogja rajta a kilóhúszast, vagy szimplán belelátja a halat. Mert régen azt írták, hogy... Régen minden kövégre jutott süllő, régen mindenki hazavitte a halat. Ma nem jut minden kőre hal, mert régen mindenki csak kivett a vizekből. Ideje tenni és visszatenni is valamit.
Hagyd otthon az UL felszerelést
Ha nincs, szerezz be normális méretű plasztikokat, wobblereket. Hosszuk alakuljon 10 centi körül, legyen nagyobb is, kisebb is, de most ne a duplanullás körforgóra koncentrálj. Válassz feszes botot, amivel meg tudod ütni a halat keményen.
Ne akarj mindennap süllőt fogni
Ha nagy süllőt szeretnél, az lemondásokkal jár. Először is nem fogsz felpakolni minden nap az FB csoportokba arasznyi halakat "ma ez mentett meg a betlitől" dumával (amúgy sem mentett meg...). Míg arra koncentrálsz, hogy mindegy mekkora, csak megüsse valami, értékes tapasztalatoktól mented meg magad. Ja, hogy hetekig nem fogsz semmit? Kezdj el megbarátkozni a gondolattal, hogy lesz ez még így, de ez is tapasztalat. Ujhelyi Gábor barátom mondja mindig, nemfogásból lesz a fogás. Persze nyafogni is lehet, és azzal takarózni, hogy ott nincs nagyhal, mind "hozzátok" megy télen. Ez is megoldás - a nemfogásra. Én évek óta nem találkoztam a horgomon méret alatti süllővel süllőzés közben, de még talán 40 centi alattival sem - bár ma sem értem miért arasznyi a süllő méretkorlátozása...
Keress új helyet
Nem adja a normális mértű, 3 kiló körülieket a pálya? Felejtsd el, hagyd meg másnak, állj odébb, felesleges ott időznöd. Nem véletlen, hogy nem jön évente két-három darab 10 plusszos a retúrok között, ugye? Nem állnak össze, felesleges erre várnod, nem fog beütni. Teljesen más dimenzióban kell próbálkoznod, gondolkoznod. Előbb fogsz etetőkosaras fenekezővel egy rekordlistásat kukoricára, mint a kilósok között évente egy 10-est. Azt sem árt megjegyezni, hogy ősszel és télen rendszerint nem kell könyörögni a süllőnek, ha ott van, megütni. Persze ehhez kell az is, hogy jókor legyünk ott - tudatosan. Mikor süllőzni indulok, már előre tudom a menetrended, milyen sorrendben járom végig a pályákat, hova mikor kell érkeznem.
Nem társasjáték
Ha dumálni akarsz a haverjaiddal, menj el egy kocsmába. A legtöbb kapitális méretű süllőm egyedül fogom. Nincs szövegelés, kevesebb zörej, zaj, nem utal annyi jel az ember jelenlétére. Egy 15 éves hal már találkozott párszor halásszal, horgásszal. Hallomásból tudom, hogy egy tógazda a halait folyton lopták csónakos villanyosok. Vett egy készüléket, s módszeresen elkezdte csónakból csípetni a halakat, de csak akkora adaggal, hogy ne húzza be őket. Egy idő után ladikkal a közelébe se tudott menni a pontyoknak, ahogy vízre rakták, az összes a tó másik felébe menekült. A süllő is félénk hal, ha eláruljuk magunkat, lehet hogy nem úszik világgá, de meglapul, kivár. Esze ágában sem lesz rámozdulni bármire is, amíg úgy nem érzi, elmúlt a fenyegetettség.
Használd a két kezed, és matracot
És újra visszafoghatod, amit eleresztettél. A süllő nem azért pusztul el, mert kényes hal. Azért, mert barbár módon horgásznak rá mikor a beléig nyeletik, vagy mikor ledobják a földre vergődni. Hát persze, hogy esélye sincs túlélni. Ezek az emberek egyébként nem is akarják, hogy túlélje - ezt is érdemes tisztázni. A halat nem visszaborítjuk a vízbe, hanem - mégha csontig hatol a jéghideg víz -, megtarjuk, hogy ne boruljon oldalára vagy forduljon fel. Ha ez 10 perc, akkor 10 percig tartjuk, meg kell várni, míg magához tér, és annyi erőt gyűjt, hogy elússzon. El fog, nem kell fejbeverni, mert "úgyis megdölgött volna...".
Egy jó tanács a végére, ne használj gumis merítőt. Nem vagyok halbiológus, de azt a pár hónapot, míg merítettem a halakat örökre megbántam. A süllők jelentős hányada a merítőben sokkot kapott, és elpusztult. Kifeszültek a kopoltyúfedelei, uszonyai, és megmerevedik a hal. Az összes izma görcsösen beáll. Nem tudom miért, de előtte sem, azóta sem kellett elvinnem halat azért, mert megöltem volna a hobbimmbal. Mikor leesett a tantusz, azonnal megszabadultam a merítőtől és továbbra is két kézzel veszem ki a halat. Sosem rántotta bele az ujjamba a horgot és sosem ment el egy sem, mert nem volt merítőm.
Csalikról, helyválasztásról pedig ez alatt az írást alatt található két linken olvashattok részletesebben.
