A nyári forróságban szinte felüdülést jelent az éjszakai horgászat, s jó szórakozás is, ha az ember műcsalival szeretné a ragadozókat becsapni. Néha még meglepetések is adódnak.
Tovább gyűjtögettem a dunai tapasztalatokat, már ebben a szezonban is sikerült pár szép halat megfogni - sokszor olyan helyeken, ahol tavaly egyáltalán nem is horgásztam. Ezt tartom a legnagyobb értéknek. Nem csoda, hogy a horgászattal töltött napok száma korrelál a fogott halak számával. Az idén némely időszakban többet tudtam kint lenni, ennek eredményeként új helyeket, és új stratégiát is alkalmaztam.
A nyár elején a vízállás még hetekig az átlagtól magasabb volt és kissé hektikus. A küszök gyülekeztek bizonyos helyeken sőt itt-ott ívást is találtam. Hogy az általam látogatott szakasz küszívó pályái mennyire szegényesek, mi sem bizonyítja jobban, hogy több helyen is sima sóderen ívtak. Általában még nappal megkerestem, hogy hol gyülekeznek, értékelve a helyet megpróbáltam meghatározni, hogy melyik részen számíthatok esetleg majd ragadozóra.
Jó néhányszor bejöttek az előzetes elképzelések, de sosem árt odafigyelni az éjszakai üzeneteire, a rablásokra, a hajtásokra, mert azok biztos jelét mutatják a süllők jelenlétének. Érdekes tapasztalat volt, hogy a szokásos helyek ezen a magas vízen szinte egyáltalán nem működtek, nem lehetett tuti helyekre visszajárni, hanem a késő esti felderítés volt fontosabb.
Leginkább egyrészes felszíni, vagy enyhén süllyedő wobblerekkel horgásztam, jobbára a Sebile Kooolie Minnow, de főleg az új Sebile Puncher volt fent. Sokat dobáltam a sötétben a Mat Tiger színt a 85-ös modellből. De néha akár 60-asig is lementem. Voltak esték, amikor kevésbé volt jellemző, hogy a süllő rablással jelezze merre jár, gyakoribb volt a kishalak megugrása, az un. "terítés", amikor a mélyebben járó ragadozó elől legyező alakban ugrottak szét a küszök.
Volt egy emlékezetes estém, amikor néhány nem mindennapi jelenet is lejátszódott, érdemes talán felidézni. Felfelé motorozva elég gyengén mozogtak a küszök, nem voltak igazán jó előjelek. El is határoztam, hogy egy kövön próbálok szerencsét, aminek a derekán átcsapott a víz, így gyalog nem lehetett már az adott vízállásnál a spiccét megközelíteni. Óvatosan besúlyoztam, hogy a sodrás semmiképp ne tudja a csónakomat a kőhöz ütni, de még kényelmesen dobható legyen az elvágó víz.
A sodorvonal belső oldalán szinte állt a víz, gyűrűzött 1-2 küsz, de az általam kedvelt látványos és tömeges jelenlétük ezúttal nem volt jellemző. Ahogy kezdett sötétedni, eldurrant pár balin rablás, de kivétel nélkül mint a bokrok alján a kifutott vízen, wobblerrel elérhetetlen helyen. Süllőnek nyoma sem volt a fényváltásban. Kitartottam egy darabig, de úgy este 10 körül felvettem a súlyt és elindultam lefelé a jó pár kilométerre lévő kikötő felé. Pár helyen kikapcsoltam a motort, és csendben beúsztam lehetséges pályákra, és füleltem. Egy csökös, normál vízen szinte száraz helyen aztán félreérthetetlen süllőrablás rezzentett össze. A gyenge Hold fényében gazdagon gyűrűztek a küszök. Talán ívtak, vagy ívásra készülődve bandáztak, mindenesetre újabb csattanás jelezte, hogy ragadozó is van alattuk. Ekkor már szinte rávitt a sodrás a pályára, néma csöndben, mozdulatlanul lapultam a csónakban, nehogy elzavarjam a halakat.
Ahogy a Duna lejjebb vitt vagy 100 méterrel, finoman beröffentettem a motor, hogy nagy, íves kerülővel a meghorgászni kívánt rész fölé kerüljek újra. Jó 50-nel a kiszemelt macskázási hely fölött leállítottam a motort és súllyal a kézben vártam, hogy a jó pozícióba le tudjam engedni. Mindig kissé feljebb teszem le a súlyt, van nálam kötél gazdagon, hogy a helyre eresszem a csónakot. Sokkal jobb kissé feljebb megállni, mert kötéllel lejjebb csúszhatok, de ha túlságosan belógok a csónakkal a pályára tönkre tehetem a saját szórakozásomat. Ahogy a nagy könyvben megvan írva, macska léptekkel közlekedtem a csónakban, a kötelet úgy futtattam ki, hogy a csónakhoz se érjen és az igen sekély vízben úgy tettem le a nagy tányér súlyt, hogy a lehető legkevesebb zajt üssem. Meglepődve tapasztaltam, hogy a kis rézsű elvileg mélyebb oldalán sem volt 2 méternél több víz. Közben egy éles, durranós süllőrablás 5 méterre alattam, szálltak a küszök szana-szét! Adrenalin szétáradt bennem, a kis, egyrészes 5-20-as botomat felkapva kiakasztottam a kis Koolie Minnowt a gyűrű szárából, és már dobtam is az elsőt. Kb. 7-8 méterre volt tőlem a hely, ahol a legtöbb küsz és a rablás is mutatkozott, ezért jó 5 méterrel túldobva indítottam el a wobbler táncoltatását.
Ahogy odaértem a tutiba, azonnal kemény rávágást kaptam, de nem akadt meg. Kissé gyorsabb tekerésre váltottam, hogy minél hamarabb dobhassam a következőt, amikor valami iszonyat erő állította meg a wobbleremet. Bevágni nem is tudtam, felnyögött a bot, és beletelt 2-3 másodpercbe, míg realizáltam, hogy egy rugalmas gallyba akadtam. A francba, a legrosszabbkor. Gyorsan sorra vettem pár trükköt a műcsali kiszabadítására, de miközben a zsinórt pengettem, újból egy durva süllőrablás borzolta az amúgy is megviselt idegrendszeremet. Itt a jó hal, és meg bohóckodok egy akadóval. Ott volt a wobblerem folyásirányban lefelé vagy 7 méterre nem több, mint 80 centi mélyen, egyszerűen nem voltam hajlandó beszakítani. Végül villámcsapásként futott át rajtam a megoldás, a kis botot hagytam beakadva az ellenkező irányba fordítva egyszerűen letettem a csónakba. Felkaptam az erősebb 15-40-es pálcát, amire a 85-ös Puncher volt rögzítve, és már dobtam is. Nagyon figyeltem, hogy elkerüljem a már beakadva várakozó másik cuccot. Ez kb. 3 dobás erejéig sikerült, majd nemes egyszerűséggel beakadtam ugyanoda, ahová a kis bottal is. Kínomban felröhögtem, mert eszembe jutott egy Tisza-tavi feljelentés (bemószerolás) esete, amikor az illetőnek sikerült azt állítania, hogy valaki egyszerre 3 bottal pergetett. Ezt csak azért nem sikerült abszolválnom, mert nem volt nálam több bot.
Így, hogy már két wobbleremet tartotta fogva az akadó, nem volt mit tenni, a csónak orrához mentem, és köteled adva a sodrás segítségével óvatosan lejjebb engedtem a csónakot, hogy az akadó fölé kerüljön. Kihajolva, a zsinóron csúsztatva a kezem, megpróbáltam kitapogatni a marasztaló csököt. A wobblert nem értem el, nem is hiányzott, hogy a kezembe akadjon esetleg valamelyik szabad drilling. Megragadtam a fát, ami inkább nyálkás husáng volt, és megpróbáltam letörni. Ebben a pillanatban a kezemtől nagyjából másfél méterre olyat rabolt egy süllő, hogy kis híján a gatyámba csokiztam. Ne már, ez az óvatos, minden kis zajra odébb álló ragadozó, most pont tett rá, hogy gallyat rángatok a közelében a víz alatt.
Szerencsére a fa engedett, ki tudtam venni az egészet. Hogy másnak is tetszett a pálya, azt két shad rap bizonyította az én két wobblerem mellett fityegve. Az egész pakkot a csónak orrára tettem és a kötelet behúzva visszaálltam az eredeti pozícióba. Olyan gubancban volt ott vagy 8-10 méter zsinór, hogy azonnal vágtam le mindent. A kigubancolásnak nem volt esélye. Fejlámpát kellett kapcsolnom, amit szintén utálok, de a sötétben nem tudtam volna a kapcsot újra a zsinór végére rögzíteni.
A könnyebbik botra tettem fel a Puchert, és immár új reményekkel fordultam a pálya felé. Talán második dobásra ismét éles rávágás futott végig a boton, s ezúttal meg is akadt. Azonnal felcsapott a felszínre a hal, elárulva, hogy egy szép süllőt sikerült becsapnom. Néhány megugrás után megszelídült, és hagyta, hogy aláfogva a csónakba emeljem. Bő hármasra saccoltam, nem volt kapitális, de már az a méret, amire nem illik panaszkodni.
Több nagyobb süllőt is fogtam már a Dunán, de ez a fogás a körülmények miatt maradt nagyon emlékezetes.
Kapcsolódó írások:
- Szarvas Zoltán:
Teszt alatt a Puncher! - Szarvas Zoltán:
Kötelező Sebile modellek és a 2014-es újdonságok - Szarvas Zoltán:
Sebile wobblerek a gyakorlatban (x)
