Többen is kérdezték már ezt tőlem, de bizony előfordult, hogy én is feltettem magamnak a kérdést… Miért pont a harcsa? Az én helyzetemben ez azért érdekes, mert amikor elkapott engem a harcsaláz, akkor pont azt az időszakot éltük, hogy a környékünk természetes vizeiből, különböző okok miatt, már eltűnt a harcsa, és a magántavakban még nem kapott helyett, csak a pontyot meg az amurt ismerték, és ezek jelentették mindenki számára „A HALAT”.
Mindemellett viszont elérhető közelségben voltak a hegyvidéki vizek, ahol környékünk adottságainak köszönhetően, volt, és szerencsére van pisztráng és pér, amiért mások sok-sok kilométert utaznak. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ezek a halak karnyújtásnyi közelségben voltak abban az időszakban is. Nos, ezek fényében talán érthető, hogy esetemben miért is vetődik fel a kérdés, pontosabban a harcsa. A válasz összetett, ezért ezt az írást ennek a kérdésnek a megválaszolására szánom. Talán akik elolvassák, azoknak segít eldönteni, hogy akarják-e a harcsát, vagy inkább más halfaj irányába kötelezik el magukat.
Kezdjük az elején
Az egész a nagy halak utáni vonzalommal vette kezdetét. A nagyok mindig megmosolyogtak, hogy mit akar ez a gyerek, mért nem elégszik meg azzal, hogy kilószám foghatja az etetőkosaras bottal a kárászt, miért kell neki az az egy ponty, ami a tóban úszik?
Hát igen, mint azt említettem, akkor még csak ponty volt a nagy HAL, ezért én is azzal kezdtem. Hetekig ültem az egy szál botom mellett, mire sikerült megfognom a pontyot, vagy ő fogott meg engem, ez máig nem tisztázott dolog. Ekkor éreztem azt az erőt, amit a több kilós halak kifejtenek, és ezzel teljesen a nagy halak rabjává váltam. Néhány évet még eltöltöttem a pontyokkal, közben egyre jobban kezdtek érdekelni a ragadozók, pergetni is elkezdtem a pontyozásaim rovására, aztán egyre többet pergettem, és közben egyre jobban mozgatta a fantáziámat a dolog, hogy: milyen lehet egy harcsa megfogása, kifárasztása? Mindezt annak ellenére, hogy élőben még egyetlen példányt sem láttam, csak legendákat halottam a hajdani harcsákról, amelyek a Küküllőben libákat és récéket faltak fel. Akkor még ezeket a történeteket mind meg is ettem és a harcsa igazi szörny volt a szememben, amelyhez legalább acélsodrony kell, mert a legkeményebb bambusz, meg üvegszálas horgászbotokat is úgy ropogtatja, mint Toldi Miklós a száraz nádat. Ezekkel a históriákkal töltötték a fejemet olyan horgászok, akik szintén csak mások elmeséléseiből ismerték a nagybajszút, vagy esetleg a szerencsének köszönhetően az éjszakai domolykózás közben találkoztak egy-két kilós példányokkal.
Akkor én ezekért az egy-két kilós bajszikért az összes tízkilós pontyot odaadtam volna. Aztán néhány barátommal eljutottam egy „harcsás” tóra. Azon az éjszakán hallottam először harcsarablást. Onnan tudtam, hogy mit hallok, hogy addig a létező összes horgászirodalmat átnyálaztam, és eldöntöttem, visszatérek!
A cél felé vezető rögös úton
Előkotortam az összes olyan könyvet, amelyben korábban olvastam a harcsákról, mondanom sem kell, hogy azok kissé régiek voltak, a legaktuálisabb az 1988-ban a Kriterion Kiadótól megjelent Kászoni Zoltán által írt Horgász Könyv volt, amit már eléggé használt állapotban kaptam valakitől. Akkor ittam minden betűjét, és próbáltam mindent bevésni a fejembe.
Egy barátommal vonatra ültem visszamentem a harcsás a tóra, és próbáltam alkalmazni a könyvekből tanultakat. Ekkor szembesültem a gyakorlati akadályokkal. A kishalat nem lehetett eldobni, mert leszakadt, vagy elpusztult, illetve ha óvatosabbra vettem, akkor nem tudtam elég nagyot dobni – mert akkoriban még úgy gondoltam, hogy a harcsák a parttól a legtávolabb, a legmélyebb vizekben élnek és oda kell bejuttatni a csalit. Lelkes voltam, nem adtam fel, ha nem lehet bedobni, akkor beviszem – határoztam el. A helyszínre juttatás kipipálva, azonban jöttek az egyéb gondok. A kishal akkora gubancokat alkotott reggelig a damilomon, hogy azt legjobb szövőnő is megirigyelhette. Hosszas kudarcok és próbálgatások kísértek, a hozzám csatlakozó horgásztársak mind feladták, pontyozni kezdtek, vagy a horgászatból is elegük lett, de én csak mentem előre. Egy egész nyaram ment el a különböző próbálgatásokkal anélkül, hogy egy félcentis harcsát is láttam volna a horgomon. Ezt követően ismét hallottam a kérdést horgászbarátaimtól, miért pont a harcsa? Ők közben fogták a pontyocskákat, kárászokat, meg az egyéb békés halféléket, és csak azt látták, illetve hallották, hogy én megint nem fogtam semmit.
A következő évben, már alig vártam a nyarat, mert akkor még azt hittem csak nyáron lehet harcsázni. Május közepén ismét a tóparton voltam, és megvolt a tuti infó: földigiliszta, ezzel lehet harcsát fogni. És az első este megtört a jég. A sötétség beálltát követően megfogtam az elsőt. Noha a harcsától még messze volt a harminc centis kölyök, de már megcibálhattam a bajszát. Azon az éjszakán még három hasonló bestiát sikerült megfognom. Végre a kezemben volt a „csodacsali”, már csak a nagyobbak hiányoztak.
Közel egy hónap telt el, és nekem nem sikerült egyről a kettőre jutnom. Közben más horgászok is megjelentek, akik a pontyok mellett harcsáztak is, de napkeltére már elmentek, így a kifogott halakat nem tudtam megnézni, viszont a felszerelt botokat kint hagyták, mivel délután, a munkájuk végeztével visszatértek, így még a visszaérkezésük előtt odasomfordáltam és lecsekkoltam a szerelést. Fél kiló ólom, egy gyerekfejnyi hungarocell golyó, és ezt követően egy külön előkén két horog, egy egyágú és arra rákötve egy háromágú. A horgok nem voltak nagyok, sőt a harcsához mérten kifejezetten kicsik és gyengék, de akkor még ezt nem tudtam, viszont a módszer megvolt. Ezzel a szerelékkel az előke hosszával szabályozni lehetett, hogy a kishal mennyire legyen a felszíntől. Ekkor ért a másik megvilágosodás, hogy alig másfél arasszal a felszín alatt fogják a harcsákat, és a botokat oszlopként felállítják és csengőt akasztanak rájuk, az jelzi a kapást. A bójás módszer kezdő változatát láttam.
Közben visszatért a bot gazdája, tőle tudtam meg, hogy a háromágú horgot a hal hasa alá lógatják, és kapáskor hagyják nyelni a harcsát, így ez a horog jó mélyre akadhat. Persze később rájöttem, hogy a nyeletés ennél a módszernél szükségtelen.
A legközelebbi alkalommal már nekem is volt ilyen szerelékem. Azonban ismét felmerült pár apróság, amivel nem számoltam. Ha nem elég nagy az ólom, akkor a bója elbírja és elsodródik a szélben. Ha kicsi a bója, akkor nem lehet úgy kifeszíteni a damilt, hogy a csalihal a felszínen maradjon, mert elsüllyed a bója, így nincs, ami a felszínre kényszerítse. Orvosoltam a problémát, minden tökéletes volt, illetve nem, ugyanis a kishal még mindig jó nagy gubancokat alkotott. Na ennek a kivédére volt jó a villanykábel műanyag burkolata: gubancgátló csöveket készítettem belőle. Később már vastag monofilokból kötöttem az előkét, ezt már nem tudták összecsavarni a csalihalak. Végre minden hibátlanul működött és megfogtam az első példányt, ami már közel háromkilós volt. Totális siker! Végre kezdtem a helyes ösvényen járni. Abban az évben több három és öt kiló közötti példányt sikerült fognom, nagyobbat egyet sem, de így is boldog voltam. Közben arra is rájöttem, hogy nem feltétlenül a legmélyebb részeken vannak a harcsák, éjszaka a sekélyben, a part közelében is vadásznak.
A módszer tökéletesítgetése
Aztán elkezdtem alakítgatni a bójás módszert, barkácsoltam úszókat, horogkombinációkkal és kötési módszerekkel kísérletezgettem, és a következő évben új technikával vágtam neki a harcsázásnak. A továbbfejlesztett szerelék hibátlanul működött, még eredményesebb voltam. Nagyobb csalihalakkal csaliztam, nagyobb horgokkal szereltem. Erősebb botokat, orsókat, zsinórokat szereztem be, habár még nem érkeztek el a 10 kilós példányok (mert kevés volt) egyre tudatosabban készültem a nagyobbakra. Közben kezdett tágulni a világ, az információk is jobban áramlottak, kezdtek megjelenni hazánkban is ilyen-olyan horgászlapok, és találkoztam a bergmancsöves módszerrel is. Sikerrel próbáltam ki már az első bevetésen. Alig hetven centis vízben egy éjszaka alatt három bajszost is fogtam. Azonban még mindig a bójás technika volt az, amit tovább csiszolgattam, az általam horgászott vizekhez alakítottam. És megjöttek a nagyobb bajszosok is. Végre már 10 kiló felettieket is fogtam, és egyre többet. A sok vízparton eltöltött éjszaka, a sok kutatás kezdett beérni.
Idővel saját gumicsónakom is lett, és ezzel új horizontok nyíltak meg előttem. Minden horgászattal egyre többet tudtam meg a harcsákról, és időről-időre a módszeren is végeztem apróbb változtatásokat. Megtanultam, hogy a felszerelésen nem lehet egyetlen gyenge pont sem, ezt a bajszosok könyörtelenül kihasználják. A horognak erősnek és borotvaélesnek kell lenni. Sok horog fenésre szorult, a megfelelő kampókat pedig nem volt egyszerű és főleg nem volt olcsó beszerezni. Az egyágú horgokkal még nem volt akkora probléma, viszont a háromágú változatok igen silányak voltak. Végül a VMC horgoknál kötöttem ki, később pedig megismertem az Ownereket is. A forgókapcsokkal is voltak gondjaim, de a legnagyobbakat kerestem, és azok rendszerint bírták a strapát. Zsinórból igyekeztem a nagy szakítószilárdságúakat választani, valamint kemény orsókat és botokat.
A pergetés
A kishalas módszerek között egyre otthonosabban mozogtam, azonban ennél többre vágytam. Műcsalikkal is meg akartam fogni a bestiákat. Próbáltam a lehető legtöbb dolgot összegyűjteni a témában, ami nem volt egyszerű. Elejtett szavakból, félmondatokból a cikkekben és hasonlókból gyűjtögettem a morzsákat. Sajnos a próbálkozásaim ezen a téren ugyanolyan nehezen indultak, mint mikor a halfajjal ismerkedtem. Az éjszakai pergetések alkalmával csak süllőket sikerült fognom. A továbblépést Levente barátomnak köszönhettem, akinek egy takaros horgásztanyája van a Duna-deltában. Egy hetet töltöttem nála és az egyik éjszaka elvitt harcsára pergetni. Azon az estén megfogtam az elsőt, ami másfél kilós lehetett. A sokadik bajszosom volt már, de ugyanúgy örvendtem neki, mint anno az első harminc centisemnek. A bokrok alá dobálás hatásosnak bizonyult, de ez csak csónakból volt kivitelezhető.
Azonban ekkor egyedül még nem mertem nekivágni az éjszakai Dunának, így partról próbálkoztam tovább, és így is mellém szegődött a szerencse. Az az egy hét az öreg folyón megalapozta a harcsapergetéseimet. Itthon is igyekeztem pergetve megfogni a bajszikat, azonban az állóvizeken ez egyelőre nehezebben ment. A következő évben ismét visszatértem a deltába, és már rendesebb felszereléssel, illetve több bátorsággal rendelkeztem. A fogós wobblereket nagy misztikum övezte. Az akkori szakik szerint volt négy-öt olyan wobbler, ami fog harcsát, és ennyi. Sikerült bepillantást nyernem Levente dobozába, ahol láthattam melyek ezek a „tuti csalik”. Sajnos nekem csak egy hasonló példányom volt. Minden éjszaka kimentem dobálni Tónival, aki egy idő után nagyon kezdte unni harcsamániámat, és az eredménytelenséget (csak pár kilós példányok), hiszen partról jól lehetett fogni a süllőket, de ennek ellenére minden éjjel kijött velem dobálni pár órát. A hetedik éjszakán tört meg az átok, akárcsak a mesékben. Egy 13 kilós bajszost kaptam horogvégre, egy olyan wobblerrel, amiben sokan nem hittek. Ekkor már nem kellett újabb lecke a kitartásról, mert azt korábban megtanultam, viszont rájöttem, hogy a wobblerek terén nincs szentírás, azaz mégis: legyen strapabíró.
Pár héttel az esetet követően ismét a Duna hátán ringatóztam, immár magam kerestem a helyeket, és így is sikerült rendesebb halakat fognom. Lassan kezdtem rájönni a miértekre, és a hogyanokra, azonban még mindig sokat kellett tanulnom. Igyekeztem a lehető legtöbbet a vízen lenni és megtanulni, hogyan és mikor lehet a harcsákat műcsalikkal megfogni.
A tavakon is kezdtem sikereket elérni pergetve. Korábbi tapasztalataimból kiindulva tudtam, hogy hol vadásznak a harcsák éjszaka, ezt ötvöztem a folyóvízen szerzett pergetős tapasztalataimmal, és megszületett az áttörés. Megtanultam hangtalanul gázolni a partmenti részeken, és úgy dobálni, hogy a lehető legkevesebb zajt csapjam a zsinórral, csupán a becsapódó csali keltsen némi feltűnést. A csali vízreérésének nagy szerepe van, mert a legtöbb esetben ekkor kapja el a bajszos. Ha ez nem történt meg, akkor jöhet a bevontatás. Kitapasztaltam, hogy melyek azok az időszakok, melyek azok a viszonyok, amikor aktívabb a harcsa, mikor könnyebb megfogni. Ezek az időszakok legfőképp tavaszra tehetőek, és igen eredményes, amikor ívnak a keszegfélék, ekkor szívesen lakmározik a könnyű prédából. Az áradások – főleg folyóvizeken – is jelentősek és eredményesek, mert ilyenkor előkerülnek az öreg, rafinált példányok is. Minél zavarosabb és minél nagyobb a víz, annál jobban lehet fogni őket.
Jó pár éjszakával a hátam mögött bizton állíthatom, hogy a harcsahorgászat nem a legkönnyebb műfaj, de elsajátítható, és e nemes ellenfélnek a becserkészése, a megfogása, a kifárasztása a legnagyobb horgászélmények közé tartozik.
A módszerek bővebb leírásával csupán azért nem foglalkoztam, mert már mások megtették ezt helyettem számos könyvben, és az interneten is találni bőséges információt. Egyébként mindig kell nyitott kérdéseket hagyni, amire magától kell rájönnie a horgásznak, ettől lesz szép az egész. A tapasztalat mindennél többet ér, és ez adja a harcsavadászat zamatát. Ha mindent a szánkba rágnak, akkor az olyan mintha beültetnének egy lesbe, előjönne a beetetett vad, és nekünk csak a ravaszt kellene meghúznunk. Mellesleg ezért nem lelkesít a pelletes, etetéses harcsázás. Mivel ragadozóról van szó, szerintem ez a módszer nem illik hozzá.
És még egy fontos dolog, ahogy a jó pap, a jó horgász is holtig tanul, hisz bőséggel van mit.
