Az elmúlt években volt szerencsém harcsákhoz a Dunán, és a Ráckevei- (Soroksági) Duna ágon is. Egyik helyen nappal, a másikon éjjel akadtam bele több alkalommal a márványos testű, titokzatos halunkba. A harcsánál fokozottan érvényes, hogy mindig tanul, tapasztal az ember, néha a halról, olykor a haltól, lássuk...
Az RSD-n nappal
A Soroksári-Dunán meglepően szokatlan, azaz számomra különös időpontban táplálkoztak a harcsák, mikor rájuk horgásztam több alkalommal is. Süllőknél már észrevettem, hogy bizonyos helyeken mindig azonos időpontban érkeznek a kapások, ezt a vonulásuknak könyveltem el. Egy adott időpontban elindulnak este vagy hajnalban, és végighajtják a táplálékhalat. Pontosan ugyan abban az időszakban érnek oda egy adott helyre, ekkor jönnek a kapások, ami egy negyedórás intervallumot ölel át. Előtte, utána semmi. Nos, az RSD-n sem volt ez másképp - ami az időintervallumot illeti -, szinte percre pontosan itt is negyed óra volt a peca, de harcsára. Ennek kezdete egybeesett a naptári napkeltével, s tartott tizenöt percen keresztül. Ha evett, ekkor evett, ha nem volt kapás, akkor felesleges volt tovább várni vagy előbb kelni.
Akadón
Egy kiterjedt akadósort horgásztam, ami alatt, mellett kényelmesen megbújtak a folyami harcsák, s ha rájuk tört az éhség, csak felálltak a tartás tetejére, s innét csemegézték a fehérhalat. Meglehet, hogy a fényviszonyok határolták be ezt az időszakot, de valójában örökre titok marad, hogy miért pont ekkor. A reggeli kapások szinte rendre megérkeztek, de utána wobblerrel képtelenség volt reakciót kicsikarni. Ilyenkor duci formájú, úgynevezett crankbait műcsalikat húztam, ami nagyjából egy, másfél méter mélyre merültek. Nagyon lassan vontattam be őket, általában öt-tíz másodperc is eltelt, mire körbeért orsóm hajtókara. A rávágások minden esetben lórugásszerűek, sokszor bevágni már nem is kellett, de annál inkább tartani a halat igen. Sajnos az akadók nem csak adták a harcsát, hanem el is vették, több alatt azonnal elmetszették a fonottat, volt amit azonnal bevágáskor.
Gödörben
Nyilvánvaló volt, hogy a bajuszosok egész nap a tartások közvetlen közelében tartózkodnak, ezért elhatároztam, hogy rejtetthorgos rendszerrel próbálok meg kivadászni egyet a vízalatti dzsungelből. Egyik délután radarral bemértem az akadók szélét, ahol egy kisebb gödröt is találtam. Nem volt nagy, harminc-negyven centi mély lehetett, a vízoszlop pedig három méter. Mivel a víz csak mérsékelten folyott, elég volt kilenc grammos horgot felkötni, ezzel kiválóan tudtam tapogatni a meder alját. Néha bátran beledobtam a sűrűjébe is, ahonnét minden alkalommal elakadás nélkül ki tudtam húzni, sőt, még egy kemény süllőrávágásom is volt. A csónakkal úgy karóztam, hogy a gödör folyásiránynak alattam helyezkedett el, úgy hét méterre. Nagyjából harmadszor húzhattam el benne a csalit, mikor harcsára jellemző, mondhatnám úgy is, hogy ellenállást nem tűrő módon lecsavarta kezemből a botot. Megette a gumit, bár nem nem igényelt a hal komolyabb felszerelést, mégis élvezetes fárasztáson voltam túl pár perc alatt a harmincgrammos botommal. A horog kiválóan fogta a száját, szerencsésen akadt.
A Dunán
Ami a nagy folyó harcsáit illeti, az RSD-hez hasonló rendszererességet még nem sikerült felfedeznem, de harcsáim leginkább a sötét beálltával vagy késő éjjel fogom, amikor megnyugszik a víz, nem járnak hajók, amik hosszú időre tönkreteszik a vizet, sokszor végeláthatatlan ideig lötyög a felszín. Annak ellenére, hogy nincs tuti recept a harcsára, minden évben sikerül belegynúlni egy-egy jó szériába, ami lehet karikaívás, sneciívás, egy jó áradás, frontbetörés vagy a tavalyi kagylópusztulás, amikor degeszre ették magukat az elpusztult kagylóbelekből. A kagyló azért pusztult, mert nagyon meleg volt, és a a vízhozam is tartósan kritiusan alacsonyan állt, a víz felmelegedett, amit a kagylóállomány is megsínylett. Az egész lényege abban állt, hogy a belassult Duna rengeteg helyen szinte állt vagy alig folyott, s a harcsák ezt kihasználva felálltak a felszínre, s az itt bandázó snecikből, keszegekből repetáztak.
Olykor balinok közé vegyülve durrogtak a felszínen, ezért olyan csalikkal horgásztam, amik egyáltalán nem merülnek le, de annál inkább csíkot húznak a felszínen. Ezeket is nagyon lassan vontattam be, s talán még fontosabb, hogy ha látjuk, tudjuk, hogy a mi wobblerünket cuppantotta le, ne vágjunk be azonnal, várjuk meg az első rántást botunkon, zsinórunkon. Talán nincs is annál élvezetesebb kapás, mikor hangos durranás kíséretében tűnik el csalink a víz tetejéről, ilyenkor a kezdők hajlamosak azonnal bevágni, hozzá kell tegyem a semminek.
Az idei év is tartogatott meglepetéseket - mint a harcsa horgászata mindig -, ezekről is beszámolok majd a jövőben, s talán egyszer összeáll a kép, bár nem lepődnék meg, ha néha a harcsák sem tudnák, hogy mit miért tesznek.
