Az Ipoly, északi határfolyócskánk igazán szerethető víz: ha nem is mindig hallal, de vadságával és kiszámíthatatlanságával gyakran tud meglepetéseket okozni. Aki pedig szeret kisgatyában határt sérteni, annak kifejezetten ajánlott rajta egy gyors domolykózás.
Sokan legyezni járnak az Ipolyra, de bevallom őszintén, nálam a legyezés a kristálytiszta hegyi vizek sportja, az Ipoly pedig bármennyire is gázolható/legyezhető, nálam mindig is inkább a könnyűpergetés színhelye marad. Azért is, mert tud tartogatni komoly meglepetéseket. Dunai áradásoknál mindenféle fajú és méretű hal felvándorol benne, legalábbis az első zsilipig, ami többnyire megfogja őket. Többnyire, mert láttam már itt lazacként méter magasra ugráló - és a zsilipen átjutó - kárászokat, és van hallépcső is, ami régebben működött, de jelenleg eléggé el van tömítve hordalékkal. Mindenesetre, az alsóbb szakaszain szép márnák, óriási balinok és 10-20 kilós harcsák is előfordulnak, így az ultralight pergetés néha igen szép halakat is adhat, de a domolykókra szinte mindig lehet számítani.
Néhány héttel ezelőtt egy gyors, hajnali domolykózásra indultam. Csak néhány horgászhely vallatását terveztem be, mert délre már egy velenvei-tavi sülőzésre voltam hivatalos, így aztán még sötétben indultam. A fővárostól röpke egy órányi autózásra található pályára aztán vagy két óra alatt érkeztem meg, köszönhetően a hirtelen lecsapó és igen heves zápornak. A kocsi orrát alig láttam a sűrű esőben, aggódtam is, hogy a reggeli pecának lőttek. Kicsi víz az Ipoly, de néhol egészen meredek hegyoldalak ölelik, így egy-egy ilyen felhőszakadás után hihetetlenül gyorsan be tud zavarosodni. Ez fenyegetett most. Sietni kellett.
A nagy igyekezetben úgy döntöttem, hogy be sem öltözök gázlóruhába, a rövidgatya-papucs kombináció teljesen jó lesz, ha be kell állni térdig a vízbe. Gyorsan összekaptam egy apró dobozba a legújabb Hegemon és Dorado szerzeményeimet, pár apró, de igen mutatós bogarat, és már indultam is a víz felé.
Rossz döntés volt a gázlóruha elhagyása. A parkoló és a víz közötti hónaljig érő csalánoson való átvágás következtében még két nap múlva is zsibbadt a lában. Bele is kellett állnom combig a vízbe már az első dobás előtt, hogy hűsítse a víz az égést. Nagyon jó, mondhatom!
Egyelőre semmi mozgást nem láttam, meg is lepődtem, mikor első dobásra levette egy kisebb domolykó az apró Hegemon bogarat. Itt ébredtem rá a második hibára, a nagy sietségben ugyanis teljesen elfeledkeztem az egyágú horgokról, amikre szerettem volna még horgászat előtt lecserélni a wobblereken lehű háromágút. Szegény halnak össze is vartta a száját a drilling. Jobb híján lenyomtam a szakállát a horogszabadító fogóval, a semminél egy fokkal ez is jobb.
A következő dobásra sikerült feldobnom a wobblert egy szlovákiai (azaz a folyó túloldalán növő) fa ágára, és mivel a 8-as, már kissé leharcolt Nanofillal nem igazán mertem rángatni, jött a következő nagyszerű mutatvány: határsértés alsógatyában. Bízom benne, hogy senki sem látott, röhögést legalábbis nem hallottam.
A mentőakció után kicsit feljebb meneteltem a folyón és a zúgó felső harmadást kezdtem dobálni. Domolykó domolykót követett! Nem túl nagyok, a legtöbb 20 és 35 centi közötti "sablon" ipolyi domolykó. A legtöbb ipolyi pergetésen szokott akadni egy-egy nagyobb (negyven-negyvenöt centis vagy afölötti) domi, de ezúttal nem jött a nagyja. A halak többsége a folyás közepéből, kb. derékig érő vízből jött, jellemzően egy-egy kő mögül/elől.
Nem telt el egy jó félóra, és megjelent a vízben az, ami miatt siettem és majd’ nyomorékra csípettem magam a csalánnal: a zavarosodás. A folyócska középső harmada néhány perc alatt a jól átláthatóból sárga, szinte tejeskávészínűre váltott: most ért ide az egyórája a közeli hegyoldalon lehömpölygő esővíz.
Érdekes, hogy eleinte csak a folyó közepe sárgult be, a két szél még viszonylag tiszta maradt. Innentől kezdve halat kizárólag a szélvízből sikerült fogni. Az időnk (na jó, a halaké nem, csak az enyém) meg volt számlálva. Ahogy teltek a percek, a szélvíz is egyre többet veszített átlátszóságából. Domolykót már csak kizárólag a jól látható sárga színű Worm-mal sikerült akasztanom, a fél órával korábban jól működő sötét színűek már egyáltalán nem működtek.
Negyed óra, és a folyócska széle is bezavarosodott. Dobáltam még egy negyed órát alibiből, de éreztem, hogy semmi értelme. Nem is volt. Nehéz volt nekiveselkedni, hogy újra átvágjak a csalánon.
Ennyi volt mára. A mérleg: egy tucat domolykó, három határsértés és a csalántól zsibbadó végtagok. És a tanulság: ha az Ipolyra mész pergetni, és nagy vihart jósolnak, igyekezz megelőzni a bezavarosodást, hogy a tiszta vízben tudj még horgászni egy gyorsat. Vagy maradj otthon.
