"És a bőrünk megcsillan, akár a pikkely a hal testén, s a bicikli kormányán a nikkel" – szólnak kicsit másképp ritmizálva a sorok a Karabély együttes: A holdfény aratása c. enyhén melankolikus, egyébként pedig zseniális számában. Egyik kedvenc zeneszöveg-részletem kapcsán óhatatlanul is a villantózásra szoktam asszociálni, melynek ide kapcsolódó, korántsem egyértelmű (kulcs)kérdése a villantó színe és fényessége.
Mintegy másfél éve merült fel a cikk témáját adó ötlet, amikor az egyik horgászkiállításon Ottó bácsi villantóit közelebbről szemügyre vettem. Nagy válogatásom közepette rácsodálkoztam az ezüst és a nikkel többféle árnyalatára, a mattól kezdve egészen a tükörfényesig. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy a villantók fényéről és a csukák ehhez kapcsolódó reakcióiról összeszedem az éveken át tapasztaltakat. Igazából nem szeretnék tudományos fejtegetésbe bonyolódni, hiszen a halak látása nem kellően feltárt téma – a vélemények ebben erősen megoszlanak –, és a dolog fizikai-optikai vonatkozása is eléggé komplex, így sok helyen félre csúszhatnának a teóriák.
Mint azt jó pár cikkemben már leírtam, csukára pergetni támolygókkal szeretek a legjobban (a felszíni csalis peca után). Barátaimmal számos őszi és tavaszi szezont horgásztunk át ezzel a módszerrel, csiszolgatva a technikánkat, keresve a jobbnál jobb kanalakat. Persze a formákon és a grammokon túl ez a színekkel, a mintákkal és az árnyalatokkal való kísérletezést is jelentette. István barátom (Tisza-tavi pergetős tapasztalatai alapján) már hosszú évekkel ezelőtt esküdött az ezüstökre, melyek a tiszta vízű szabolcsi holtágakban – ahol én pergettem akkoriban – nem igazán adták a halakat. Így nem is erőltettem az ezüstöket, amik hajdanán egyébként is a nikkelesen fénylő DAM és Rubblex kanalakat jelentették.
Később megjelentek a Gipo-k, amelyekre könnyűségük okán azonnal lecsaptam, viszont újonnan ezek is az ipari ezüst csillogó, fehéres fényében pompáztak. Használat közben aztán sokat veszítettek élénkségükből, relatíve gyorsan bemattultak. Egy ismerősöm folyami homokot, egy másik pedig finom szemcséjű smirglipapírt hordott magánál fényesítésükre, míg én ecetbe áztattam vagy befestettem őket, hogy egyre tompábbak legyenek, de a természetes módon mattult változatát is nagyon kedveltem.
Ez a „szín” már közel egybevágott azzal, amit Kiss Pali bácsi, Borsod megye nagy támolygós öregje favorizált. A számos kanálformát kísérletezett ki, csukában kora egyik legeredményesebbjének tartották, így eléggé nagy hitelt tulajdonítottak annak az állításának, hogy a megöregedett ezüst kanálnál nincs jobb.
Évekig számomra is az ezüst, mint fém, eleinte fehéres, oxidálva sárgás fénye jelentette az „ezüst villantót”, míg sokan mások továbbra is nikkelesen fényes kanalakkal szórták a vizet. Ezermester édesapám rozsdamentes acéllemezekből készült támolygóit sem értékeltem kellőképpen, hiszen a tompa fényű kanalak eredményessége újra meg újra meggyőzött az igazamról. Csukázáshoz a térség bőségesen kínált hínáros csatornákat, tökleveles holtágakat, így évekig a tiszta vízű villantózást tartottam az igazi csukázásnak, eleve kerültem az opálos, tört vizeket, amiben jól működhettek volna a csillogó fémek...
Persze, ez sem volt ennyire fekete-fehér, mindig voltak a dobozomban vakítóan fehér fényű villantók is, és esetenként – főként ködös őszi napokon – jó szolgálatot tettek csukafronton. A kérdésfeltevések és a további agyalás akkor kezdődött, amikor az első pergető versenyemen „zöldesen tört”, algás vízből kellett kivarázsolni a csukákat. Meg kellett barátkoznom a nikkelszerű csillogással, és ettől kezdve már sokkal tudatosabban kezdtem használni a fényes kanalakat.
Alapfeltevéseim
Azt a (saját tapasztalaton is alapuló) feltevést tenném meg kiindulási alapnak, hogy a csukának nagyon jó színlátása van, illetve, hogy támadáskor – amíg a víz átlátszósága engedi – a látását használja a zsákmány azonosításában. Ez persze nem jelenti azt, hogy zavaros vízben vagy éjjel ne lehetne csukát fogni, tud őkelme az oldalvonalai és egyéb rezgés-érzékelő receptorai alapján is pontosan ragadozni.
A jelen téma szempontjából a másik nagyon fontos részlet, hogy a különböző fémeknek nem csak különféle (erősségű) fényvisszaverő képességük van, hanem alapból eltérő színük is. Így az acél, a nikkel, az ezüst és a bevonatos lemezek más-más színt adnak, és hozzá felületi kezeltségüknek megfelelően eltérő csillogással rendelkeznek (szándékosan hagytam ki a „színes fémeket”, ezzel nem akarom még tovább bonyolítani a témát).
Vannak tehát olyan fémek, és ezekről beszélnék most, amelyek színhatásukat tekintve valahol fekete-fehér (tehát nem is igazi szín-)skálán mozognak. Nyilván egy fém- és fénytanban járatos szakember sokkal pontosabban meg tudná fogalmazni a lényeget, de számomra ezeknek a lemezeknek a szemmel látható „színe” és fénye ahhoz hasonlatos, mint amikor egy fekete-fehér digitális fotó fényerő- és kontrasztcsúszkáját ide-oda tologatom. Gyakorlati szempontból persze majdhogynem mindegy, hogy mi a fizikája a fémek vizualitásának, sokkal fontosabb, hogy melyiket mikor alkalmazzuk – még pontosabban; hogy mikor melyiket eszi a csuka…
Áttérnék hát a féltudományos teóriákból a saját tapasztalataim mezejére: úgy gondolom, ebből sokkal érzékletesebb lesz a „színtelen” fémek csukákra gyakorolt hatása. Elsőként a klasszikus tükörszerű változatot, majd a többi, általam használt kategóriát mutatnám be.
A tükörfényű támolygó
A fémes csillogás nyilván a halak oldalának ezüstjét jelenti a csuka számára, azonban a nikkeles hatású, napfényben szemet bántóan megcsillanó villantók tapasztalatom szerint csak viszonylag kis spektrumban működnek jól. Általában fényhiányos időszakban, de nappali világosság mellett (pl. felhős égboltnál), vagy gyengén opálos, algás víznél szoktam használni őket. Alapvetően 3-4 típust tartok a tükrös csillogásból, noha árnyalat sokkal többféle van.
A különbséget a támolygóhoz használt fémek (illetve az azokat borító bevonat) alapszíne jelenti. Így ezüstösen fehér, fényes nikkelszerű, acélosan kékes, stb. változatokkal lehet találkozni, a közös bennük, hogy mind csillognak, kisebb-nagyobb mértékben verik vissza a rájuk eső fénysugarakat. Az Ottóbácsi-féle kanalak esetén ez olyan, hogy – kis túlzással – szinte meg is lehet borotválkozni az „ezüst” nevű változatban. De vannak csillogóan fényes Effzettek, és ilyen a legendás Orclák felülete is. Azonban ezek a villantók könnyen „túlcsillogják magukat” a napsütésben, és érdektelenné, gyanússá válhatnak a csukák számára, és legtöbbször nem működnek megfelelően az alkonyat perceiben sem.
Az ezüst kanál
Ide azok a támolygóim tartoznak, amelyek felületét valamilyen tisztaságú (ipari) ezüst borítja. Általában nincs fóliázott külsejük, mint a fentebb említett, tükrös fényű kanalak némelyikének esetében (pl. DAM). A szó szerinti félhomály (napkelte és napnyugta) időszaka számomra leginkább ezeké a fehéres, valódi ezüst színével domináló villantóké.
Nagyon hasznosak lehetnek a kifejezetten algás vagy az emberi szemnek már zavaros víznél, pl. a széltől felkavarodott területeken vagy az intenzív pontyos tavak vizeiben – már ahol lehet pergetni. Az ezüstök a kezdő és befejező kanalaim is egy egésznapos pecán – persze csak abban az esetben, ha nem a színes kanál (sárga- vagy vörösréz) kell a csukáknak. Ebbe a nemesfémes körbe tartoznak Ottó bácsi „ezüstfehér” villantói, de a Berti kanalak között is találunk belőle, és a hajdani Gipo-k is ezt a fényt adták – ahogy fentebb írtam, míg be nem oxidálódtak.
A „fekete fény”
Azt sajnálom, hogy ez a villantó típus nem volt elérhető hajdanán, mert számos csukás patthelyzetet megoldott volna. A kubikgödrökön, fokokban, holt-tiszákon sokszor (amikor az erős napsütésben a csillogó villantók már kudarcot vallottak) csak tompa, „mattosított” vagy festett kanalakkal tudtunk csukát fogni. A „fekete fény” rendszeres és tudatos alkalmazását először az ABU villantók Zed (Z) színében láttam, bár ez nem volt egyéb, mint egy fényes felületű, fekete festék (ráadásul a belső felülete megmaradt fényes sárgaréznek).
Ehhez képest Ottó bácsi egyik alapszíne, a „feketeezüst” jelentős előrelépés: egy fekete fém alap és egy tökéletesen sima felület tükröződése adja a különleges hatást. A villantó szín- és fényhatása már kézben könnyen megcsalja az emberi szemet, de üvegtiszta, napsütéses vízben válik igazán érthetővé a titka. Minden fém „sikít” ilyenkor, ellenben a „fekete ezüstnek” kellemes és lágy fénye van; épp annyi, amit az átlátszó csukás vizek halai is keltenek. Az ilyen helyen élő táplálékhalak tiszta vízben sötét alapszínt vesznek fel, alkalmazkodva a háttérhez, ami a csukás vizek esetén legtöbbször sötét aljzatot jelent.
Azon sokat lehetne vitatkozni, hogy mekkora a leírt, szó szerint árnyalatnyi különbségeknek a jelentősége. Tudom, hogy sok pecásnak egyszerűbb a képlet (kedvenceim: „ha eszik, eszik, ha nem, nem!” és a „ha eszik, megeszi ezt is, ha meg nem, akkor semmit se!”), ennek ellenére én azt tapasztaltam, hogy adott szituációkban a fentebbi kategóriákból mindig van egy leginkább nyerő. Az ugye nyilvánvaló, hogy milyen fontos momentum lehet ez kiélezett szituációkban, de talán azt sem kell hangsúlyoznom, hogy aki eredményes akar lenni a különféle körülmények között, az efféle részleteket sem hagyhat figyelmen kívül. És persze azt se felejtsük el, hogy a horgászatban semmi sem úgy van, minden csak úgy valószínű – nem egyszer láttam már a csukát a fent leírt „törvényszerűségeknek” szögesen ellentmondani. Mégis azt gondolom, minél több alternatívával rendelkezünk, annál jobban tudunk alkalmazkodni akár a fény pillanatnyi változásaihoz, akár az egyes víztípusokhoz.
Ha pedig jól értelmezzük a víz „szavát”, legalább egy csukával közelebb kerülhetünk – az adott pillanatban álló – igazsághoz. Bátran kísérletezzünk hát a fényekkel, a fémekkel és a csillogással is – mert érdemes…
