A legtöbb horgász életében – előbb vagy utóbb – elérkezik az a pont, amikor elkezd rekord méretű halakra horgászni. Ha valaki ezen belül is a nagy csukák felkutatására adja a fejét, és mindezt pergető felszereléssel teszi, sok jóra ne számítson. Tapasztalataim szerint, nincs hálátlanabb jószág, mint a kapitális csuka. Ez irányú vélekedésemet e kiváló ragadozó óriás példányai habitusának sajátosságain és „vadászatán” keresztül szeretném megvilágítani.
Nagy csukás vizek
Rögtön az elején szétválasztanám a nagy csukára (ez nálam körülbelül öt kilogramm feletti példányokat jelent) történő horgászatot, méghozzá rendhagyó módon, víztípusok szerint. Azért is tartom ezt fontosnak, mert a különböző vizeken nem mindig ugyanakkora „kunszt” jó csukát fogni. Elsőként nézzük az intenzíven telepített tavakat, amelyek „ragadozóilag” legtöbbször arról szólnak, hogy máshol felnőtt csukákat pakolnak az algáktól többnyire opálos (jobb esetben természetes víz jellegét némileg utánzó) állóvizekbe. Itt is megvan a trükkje és mikéntje a nagy csuka megfogásának, csak ezekben a horgásztavakban nem igazán lehet a kalapunk mellé tűzni egy kapitális fogást, mert ezek a halak – legyenek bármekkorák –, a módosult környezetben nem fajuknak és méretüknek megfelelő módon viselkednek. Óvatosságuk töredéke vad társaikénak, táplálkozásuk (a gyakran mesterségesen generált táplálékhal-fauna miatt) esetibb és rendszertelenebb, búvóhelyük pedig – a bérhorgászatra szánt vizek jellegéből adódóan – gyakorlatilag alig akad.
A következő típusba sorolom azokat a vizeket, ahol a természetes vagy ahhoz közeli állapot az ember segítségével (esetleg attól függetlenül) megmaradt (pl. skandináv területek, nagy „németajkú” víztározók, néhány nagy folyó deltavidéke stb.). Itt már valamivel nagyobb tudást igényel a kapitális csuka megfogása (kivéve a trollingozást), de jelentős számukból adódóan, nem tekinthetők ritkaságnak a méter közeli, 7–8 kilós csukák. Ezek a vízterületek sokkal inkább gyakorló pályák, ahol jó eséllyel találkozhatunk életünk csukájával, mert a nagy víz és a tömérdek táplálék „kinevelő hatásának“ köszönhetően az átlagos egyedsúly is jelentősebb.
A harmadik csoportban el is érkeztünk a hazai, nem igazán telepített, „vad” vizekhez, amelyek a nagy csukák szempontjából még további alkategóriákra tagolhatók, mint például magára hagyott holtágak, mély bányatavak, és nagy vízfelületek (Balaton, Velencei-tó). És ide sorolnék bizonyos „időszakos állapotokat“ is, jó példa erre a leeresztett Tisza-tó. Jellegükből adódóan minden hasonló jellegű víz tart rekordlistás csukákat, persze eltérő arányban. Ez függ a víz nagycsuka-kinevelő képességétől, a horgászottság és a halőrzés fokától, a törzsállomány korától, és számos más tényezőtől is. A kapitális csuka ezekben a vizekben általában magányos, territoriális viselkedést mutat, és párba is csak az ívás előtti hónapokban áll. Itt aztán valóban tudás megfogni a nagy csukát! – hihetnénk. Véleményem szerint azonban ez csak részben, méghozzá kisebb részben van így…
A „krokodilok” habitusa
A nagy csukákról sok olvasmány, jó néhány év saját tapasztalat és még több évnyi, horgászcimborák által megélt esemény kapcsán komoly mennyiségű információm gyűlt össze. Ennek alapján bátran ki merem jelenteni (ami egyébként sokak számára bizonyára evidens), hogy a nagy csuka az évek során egyre pontosabb menetrenddel rendelkezik, meghatározott ritmus alapján táplálkozik, meghatározott helyeken áll meg. Mivel egyre pontosabb, egyre több tapasztalattal rendelkezik, a táplálék megszerzéséhez egyre kevesebb időre van szüksége, támadása egyre nagyobb hatásfokú, ritkábban véti el áldozatát, és ahogy nő, úgy egyre nagyobb és nagyobb, akár több kilós halakat zsákmányolhat. Egy-két ilyen táplálékhal napokra (míg az emésztés tart) inaktívvá teheti a nagy csukát. A táplálkozás periódusa is teljesen más, mint a kisebb csukáké, gyakran hosszú napok, hetek telnek el egy-egy aktív időszak között, és azok is rövid ideig tartanak. Egy rekordcsuka menetrendje egyre inkább igazodik a legjobb vadászidőkhöz, gyakran a fényváltáshoz, és olykor az éjszakára is áttevődik. A nagy, nyílt vízrészek lakója lesz, a meder és a nagyobb mélységek urává válik, távolságot tart a horgászoktól, „kiokosodva” éli életét. Egy túlhorgászott vízen különösen tisztában van a veszélyforrásokkal, a harcsához hasonló módon érzékennyé válik a csónak keltette hullámokra, és nem mutatja magát. Ismeri a műcsalikat, és már nem igazán reagál a „nagykönyvben megírt”, csukapergetős trükkökre, nem lehet átverni, ő dönti el, mikor támad. Egyre tökéletesebb ragadozó válik belőle, és ezzel egyidejűleg sokkal inkább eltűnik a horgász szeme elől. De mégis, hogyan kerülhet akkor horogra?
Kezdők szerencséje
Biztos sokan ismerik a sztorit (mert hisz több is van), hogy a kezdő spori, mielőtt életében először lemegy a Tisza-tóra csukára pergetni, gondolja, vesz valami jó kis villantót. Tudja (mert gyakorlott barátja már mondta neki), hogy támolygót kell venni. Persze, a vidéki boltban csak a jó öreg Effzett van, az is csak egyféle, 22 grammos ezüst kivitelben (rosszabb esetben 30 grammos, de azzal is működik a történet). Barátunk megveszi, és boldogan lemegy az apadó Tisza-tóra, gyakorlott barátja mellé beül a csónakba, majd elmennek valamelyik jó hírű, de agyondobált részére a tározónak, és leállnak pergetni. Ők aznap a hetedik csónak azon a területen. Mivel kezdő sporink először (netán másodszor) perget, szentül hiszi, hogy a kidobott, majd egyenletesen behúzott kanál egyenlő a pergetéssel, de legalább is eredményes technika csukára. Az Effzett természetesen körforgó módjára pörög behúzáskor a tengelye körül, minden más esetben szedi a fenékről a gazt, hiszen eleve túl nagy a másfeles vízre. Barátja már a negyedik jópofa csukát fogja, mire eljön a késő délután is, de sporink csak két rontott kapással büszkélkedhet. Mígnem, az egyik tekerésben félúton megáll a hajtókar, és barátunk 25-ös fonottjával kis kézitusa után egy 12 kilós csuka boldog tulajdonosává válik. Gyakorlott barátja gratulál neki, mert ő a hétéves múltja alatt sem fogott tízen felüli csukát. Én is gratulálok neki, mert még én sem fogtam a harminc éves múltammal a hátam mögött…
Mi lehet nekünk, célzottan nagy csukára pergetőknek ebből a történetből a tanulság? Mivel az eset nem egyedi, és az évek hosszú sora alatt változatos méretű csukákkal (7–13 kg) hallottam már (maximálisan hiteles forrásokból), csak mi csinálhatunk rosszul valamit. Hosszú ideig kerestük ezt a „hibát”, és nem csak én, több profi pergető barátom is kereste a „bölcsek csukás kövét”. Gondoltuk, hogy mi már bizonyára nem tudjuk olyan „egyszerűen” tekerni a kanalat, vagy ritkán dobálunk Effzettel, vagy nem jó helyen vagyunk, vagy nem a megfelelő időben... Sok próbálkozás és töprengés után arra a következtetésre jutottam, hogy ennek a teória-halmaznak az első fele tévhit, a másodikban pedig ott a szomorú igazság. Nem az össze-vissza, vagy féltudatosan húzott támolygó a siker kulcsa, de még csak nem is a széles profilú, nagy esési sebességű, relatíve nehéz kanál hektikus mozgása, hanem a hely és az idő. Egyszerre kell a jó helyen és a jó időben lenni. A fenti példában a nagy csuka alkonyat előtt enni akart, és ami az orra elé került, azt meg is ette. Szegény sporinknak a történetből „esélye sem volt” a támadó nagy csukával szemben, sőt egyszerűen nem is tudta volna rosszul húzni a kanalat... Feltételezésem, hogy a kapitális csuka a zsákmányt – táplálkozási időben – már nem véti el. Látása tökéletes, sebessége megfelelő, támadása pontos, az évek alatt mindent tökélyre fejlesztett. Kis túlzással „bármivel” megfogható az ominózus pár percben, amikor enni akar. Abszolút „hálátlan” magatartás ez, hiszen közel ugyanannyi esélye van ebben az időszakban a teljesen kezdőnek és az évek óta eredményesen pergetőnek (csak hogy kontrasztosabbá tegyem a dolgot: egy akadón történő, gumihalas süllőzésben ez az eset soha nem áll fenn).
És hogy miért nem fognak a „profik” ugyanilyen arányban tíz feletti csukát? Ezt egyszerű valószínűség-számításnak gondolom. Vegyük például a Tisza-tó esetét: hány tíz kg körüli, feletti csukát fognak (fogtak) benne évente pergetve? Csak hozzávetőleges adataim lehetnek, de sejtéseim szerint szezononként (vízleeresztés) 10–15 darabnál nem többet, ami még mindig listavezető hazai szinten. Hány igazán profi pergető járja a tározót? Sok. De még több kezdő-haladó, egyszóval a pergető csukázással jobbára ismerkedő, nagyjából 80:20 arányban. Azaz körülbelül nyolc tapasztalatlanabb horgász jut kettő tapasztaltabbra, és ha ezt az arányt veszem, akkor bizony az derül ki, hogy tíz nagy csukából nyolcat kezdők fognak meg, és csak kettőt a gyakorlottak.
A gyakorlott pergetők másik „hibája”, amit a nagy csukával szemben elkövethetnek, hogy jó néhány kisebbet megfognak a környékükön (épp a helyes csalivezetésből adódóan), felhívva a fárasztással a „nagy öreg” figyelmét, hogy itt jobb lesz óvatosnak lenni. A fenti spori példájában a két rontott kapás lehetett volna az a két hal, amit megfogva, lehet, hogy végérvényesen elijesztette volna (az oldalhullámokkal és a pocsolással) a közelben tartózkodó nagy csukát, melyet később megfogott… Ráadásul, mit csinál egy „profi”, ha nincs kapása? Odébb áll, nem perget órákig egy vélt krokodil „üres” territóriumán, azzal a szent meggyőződéssel, hogy a kritikus pár percben, amikor majd étvágyánál lesz a nagy, éppen elhúzza előtte a villantót…
A 2 X 15 perc
Mára szent meggyőződésemmé vált, hogy az igazán nagy csuka hely és (kapás)idő függvénye leginkább. Az egyik legnagyobb vadvízi csukámat, mely 7–8 kg között volt, egy rosszul összeállított multis felszereléssel, nevetséges távolságot dobva, felszíni csalival fogtam. Szemmel végig követtem a csali útját, semmit nem csináltam jobban, mint spinning cuccal, a műcsali sem volt egy non plus ultra, mégis, alig 15 méterre a csónaktól, torokra vette a nagy jószág. Akarta azt a csalit, el sem tudtam rontani a kapást. Bármelyik kezdő megfogta volna azt a csukát. Kapásidő és hely – ennyi volt a „mi a csel”…
Több szezonon és vízen át próbáltam már igazán nagy csukák nyomába eredni – és a harcig el is jutottam néhány tíz körülivel, de kivétel nélkül leakadással végződött a csörte. De soha nem a felszerelésben vagy a műcsaliban volt a hiba, ráadásul az minden esetben más volt (a dupla hármashorgos, nagy jerk csalitól a tűhegyes Ownerrel ellátott támolygóig, a 2.10-es bottól a háromméteresig stb.). Mindig a nagy csuka kapott rendkívül finoman, „foghegyről”. Egyik sem volt éhes, de odafigyelős technikával, kitartással, és megfelelően stimuláló csalival őket is ki lehetett mozdítani egy-egy alkalommal, viszont éppen csak ennyire. Nem véletlen, hogy kétszer egymás után egyik kapitális hal sem tette tiszteletét a horgomon, hiába dobáltam az események helyén napokat…
A 2 X 15 perc a saját elméletem arról, hogy a kapitális csuka napjában egyszer, ritkább esetben kétszer táplálkozik, a legoptimálisabb időjárási- és fényviszonyok mellett. Ennek az idő intervallumnak a közelében akasztható-fogható meg a legnagyobb biztonsággal, ha ott vagyunk, ahol ő is tartózkodik. Ezt a jelenséget (teljesen egyértelműen) jó pár évvel ezelőtt figyeltem meg, egy tiszta vizű Tisza-holtágban, ahol a tó nagyjai 4–6 kilós csukák voltak, és legtöbbször egyazon időpontban, egy igen rövid, 10–15 perces időszakban lehetett horogra keríteni őket. Mivel többen horgásztunk belátható távolságon belül, jól látszott, hogy az élő és műcsalira is egyformán volt kapás ebben a frekventált időszakban. A kapásidőn kívül az úszós horgászok élőhalát is figyelmen kívül hagyták a nagy csukák, noha tiszta, akadómentes mederrészben tartózkodtak, és az orruk előtt voltak a csalihalak.
Mi a csel?
Mára ki merem jelenteni a szomorú tanulságot, hogy a kapitális csuka megakasztásához semmiféle komoly technikai tudásra, rutinos csalivezetésre nincs szükség. Jó helyen kell lenni és a jó időben, húzni kell valamit, ami kishalra emlékezteti, és a csuka nem fogja eltéveszteni. Mit törődik ő azzal, hogy évek óta járod-e a vizeket és patinás, öreg rézkanalat dobálsz-e elé, finom pöccintésekkel tökéletesen utánozva a sebesült kishalat vagy ügyes felszíni technikával kelted életre az arasznyi stickbait-et… A nagy csuka sem az évekért, sem a tudásért, sem a kitartásért nem fizet hálával – fadarab módjára fekszik a fenéken, és csak amikor enni támad kedve, akkor indul el, megállíthatatlanul. Utolér és elkap bármit, amit tápláléknak néz, legyen az akár egy tengelye körül pörgő, 22 grammos vasdarab…
Teljes lutri lenne hát a „krokodilvadászat”? Természetesen nem. Trükkök, esélyt növelő technikák és műcsalik is vannak, de a fentieket figyelembe kell vennünk, ha a nagy csukák felé fordul figyelmünk. Sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetni a céltudatos nagyhal horgászatra, az optimális fényviszonyokra, az alkalmazott csali méretére, a hibátlan és kellően erős felszerelésre, de emellett a kudarcot és a szerencsét is be kell kalkulálni. Sokkal inkább együtt kell élni a vízzel, semmint a technikára koncentrálni: az óriás csukák megfogásához jellemző tartózkodási helyeik fellelése, étkezési szokásaik megfejtése, és sok-sok vízen töltött óra kell. Minden tiszteletem azoké, akik igazi nagy csukákat, magyar vadvizeken, eredményesen fognak – pergetve.
