Legyezőbottal Lengyelországban I.

Derékig gázoltam a kristálytiszta, rohanó vízben. Hosszú dobásokra törekedtem és próbáltam láthatatlan maradni, ami nem volt egyszerű feladat az erős napsütés és a hihetetlenül tiszta vizű Dunajec miatt. Finoman kopogtattam nimfáimmal az aljzaton, néha egy-egy növényszál is rácsimpaszkodott valamelyik csalimra, de tudtam, hogy kitartásom meghozza az eredményt, hisz sikerült már pár szép halat kicsalogatnom a kövek takarásából. Aztán egy finom kis koppanás jelezte, hogy érdeklődik valaki. A bevágásba belegörnyedt a spiccem, a hal meg egyre gyorsuló, és erőteljes tempóban a túlpart irányába tartott. – Nagy, nagyon nagy! – mondtam társamnak, aki rám, majd görnyedő botomra pillantott. Ebben a pillanatban a túlpart közelében szétrepültek az apró halak, és egy hatalmas, sárgás pisztrángtest emelkedett a levegőbe.

Hogy miért érdemes külföldre utazni egy-egy legyes horgászatért? Ennek több oka is van. Az első az, hogy ember olyan méretű és mennyiségű halat fogjon, amelyre a hazai terepen nem nyílik lehetősége. A másik, hogy fejlődjön, amit csak úgy lehet, ha új helyzetekbe kerül, új kihívásokkal szembesül, amelyekhez alkalmazkodnia kell. A legfőbb ok viszont az igazi pisztrángos, péres vizeknek a hiánya. Pedig igazán nincs okom panaszra, amennyiben a közelemben lévő hegyvidéki legyes lehetőségekről van szó. Itt, Erdély közepén, akad néhány jó patakocska, kisebb folyó, ahol kiélhetem szenvedélyemet. Ezeknek a vizeknek köszönhetően tudtam oda fejlődni, ahol most tartok. És bár jók ezek a lehetőségek, a patakoknak még erősödnie kell a halállományt tekintve (ennek jelei néhány vízen már tapasztalhatók), ugyanis a lerablás itt is működött és működik azokon a vizeken, ahol az ellenőrzést elhanyagolják. Ezért kívánkoztam olyan országba, ahol a vizekben rejlő halakra már nem csak élelemforrásként tekintenek, hanem felfedezték a horgászat élményét is. És az sem mellékes, hogy olyan tiszta vizű folyóról álmodtam, amelyet csak a képeslapokon lehet látni, és amilyenben már maga a horgászat is egy élmény.

A nyár folyamán többször is felmerült egy külföldi horgásztúra megvalósítása, de hol az anyagi háttér nem volt elegendő, hol az időpont nem volt megfelelő, amikor meg úgy látszott, hogy minden együtt van, akkor a célzott vízről kaptunk olyan információkat amelyek eltántorítottak attól, hogy odautazzunk. Az ilyen infókat mindig érdemes figyelembe venni, főleg, ha azt a cseh legyezőhorgász válogatott egyik tagja szolgáltatja. Egyik barátunk szoros kapcsolatot ápol néhány elit cseh legyezőhorgásszal, így az ő segítségével végre kiderítettük, hogy mely vizek jöhetnek számításba. Egyik-másik lehetőség anyagilag elég megterhelő lett volna, némelyiken meg épp akkoriban zárt a szezon, így végül a lengyelországi Dunajec folyóra böktünk rá a térképen. Szerencsénkre a román élvonalbeli legyezőhorgászok közül néhányan jártak ott pár héttel korábban, így friss információkra is támaszkodhattunk. Végre minden összeállt, megvolt a csapat (István, András, Zsolt és jómagam), az indulás ideje és minden egyéb, ami kell.

Az út hosszú volt, hisz két országot is át kellett szelnünk, mire megérkeztünk. Szaporán nyújtogattuk a nyakunkat, mikor a Dunajec közelében haladtunk, bámultuk a rengeteg vizet, csodáltuk tisztaságát, meg sziklás, változatos medrét. Az autóból kiszállva első dolgunk volt, hogy lesétáljunk a partra és közelről is megtapasztaljuk a folyót. A valutaváltás (nem érdemes euróval fizetni az üzletekben, benzinkútnál stb., mert ráfizetünk), az engedélyek beszerzése és a szálláskeresés flottul ment (szállást 6 eurónak megfelelő zlotyiért kaptunk). Az engedély megszerzésekor, (ami hét végén drágább, mint hét közben, 17 euró/nap) sajnos nem kaptunk szinte semmi felvilágosítást, hogy milyen szabályok érvényesek a vízen, csupán annyit tudtunk, hogy maximum kettő, szakáll nélküli horgot lehet használni. A szállásunk Krościenko nad Dunajcem határában volt, ezt a kis települést is átszeli a Dunajec. Itt található egy CandR zóna is, amelyen az első horgásznapunkat szándékoztuk eltölteni. Gondolom sejthető, hogy éjszaka mindenikünk a horgászatról álmodott.

Reggel gyorsan menetkészek voltunk, és az előző napon már kiszemelt pályára a pirkadatban megérkeztünk. Zsolt – aki még otthon legyártott 200 darab legyet, csak erre az alkalomra – legyes doboza szolgáltatta a raktárt, barátunk mindenkinek kiosztott néhány eredményesnek gondolt típust. Úgy okoskodtunk, hogy, amelyik beválik, abból majd este többet is legyártunk.
Hihetetlen módon nekem sikerült először a legyeket a vízbe mártani. Meg is jegyeztem gyorsan, hogy én vagyok az első, aki a Dunajecben horgászik közülünk. És bármilyen hihetetlen, de pár pillanat múlva már meg is fogtam az első pérecskémet, majd gyorsan még egyet, pár perccel később meg már a pisztrángok szórakoztattak. Alig tíz perc alatt öt halat fogtam, és bár nem voltak nagyok, de még is csak lengyel halak voltak. A csapatból ketten nimfákkal indítottunk, ketten meg száraz léggyel, így gyorsabban le tudtuk csekkolni, hogy mi lesz a tuti módszer. A nimfázás egyértelműen eredményesebbnek bizonyult, így hamarosan mindenki a fenék közelében kereste a halakat. Nem volt különösebben nehéz elkapni egy-egy pisztrángot, vagy pért, de sajnos ezek mérete nem haladta meg a 30 centit. Itthon is találkozunk ekkora halakkal, így egyelőre a halfogás gyakorisága volt, ami eltért a megszokottól.

A nap egyre magasabbra kapaszkodott az égbolton és lassan megvilágította völgyet. Ekkor láttuk meg valójában, hogy milyen tiszta is a víz. A halak kezdtek „láthatóvá válni„ – és mi is „feltűnőbbek” lettünk. Pár lépést hátra kellett lépnünk, hogy ne riasszuk el az összes potenciális pikkelyest. Lassan és óvatosan mozogtunk. Csapatunk két részre vált, István és Andrással felfele indult új pályákat felfedezni, Zsolt és én továbbra is kitartottunk a mély gödör közelében. Társam a sztrímerekre váltott, így nagyobb távra tudott horgászni, és bízott benne, hogy a méretesebb halak szívesebben nekimennek a nagyobb falatoknak. Ez az elképzelés nem teljesen jött be, mármint ami a nagyobb halakat illeti. A szokásos méretű pisztrángok mentek neki a kishal utánzatoknak is. Én nem váltottam, ugyanis a pérek is bizsergették a fantáziámat, ők meg a kisebb falatokat kedvelik ugye. Szépen lassan, lefele haladva bogarásztam át a sáncokat, a nagyobb kövek környékét, és az árnyékból rendre kipiszkáltam egy-két halat.

Nem kellett nagy távokat bejárni, mindenhol lapult hal. Talán nem is csoda, hogy leragadtam az egyik legnagyobb medence környékén, ami sejtésem szerint komoly halakat rejthetett. Zsolt is így volt vele, jól elszórakoztunk azon a kétszáz méteren. Hihetetlen volt, hogy így első ismerkedésre a folyóval már eredményesek voltunk. Igazán még rá sem jöttünk, hogy mi lehet a legsikeresebb légy, ugyanis majd’ mindent meg tudtunk etetni a halakkal. Voltak olyan típusok, amire csak egy-két hal érkezett, de szinte mindenre volt kapásunk. Nagyjából három óra a horgászat után kezdett kiemelkedni a fogósságával egy-két modell. A sikeres horogméret 16-osnak bizonyult, és a különböző Hare’s modellek, valamint a Quill testű kis narancs spottos nimfák tűntek a legjobbnak – legalább is az első néhány óra után erre a következtetésre jutottunk. A Hare’s-eket inkább a pérek díjazták, a Quillekre meg egyértelműen a pisztrángok izgultak jobban. A hihetetlenül tiszta víz miatt 0,12–es tipet fölé nem mentünk, nehogy gyanú fogjanak a halak, vékonyabbat meg nem mertünk feltenni, hisz a víz elég gyors volt, és a halak igen vadul harcoltak. A 30 centi körüli példányok már úgy küzdöttek, mint egy megkergült bölény. Nagy élmény volt kitornázni őket a merítőbe.

Valahol mélyen belül volt egy kis hiányérzetem, nem akartam elhinni, hogy ilyen hatalmas vízben nem tudunk összeakadni valami igazán izmos bestiával. Aztán csak nem jött a várt matuzsálem, de helyette jött a bizonyíték. Egy szokványos méretű pért merítettem meg a horogszabadítás idejére, amin rendes sebek árulkodtak arról, hogy itt biza vannak olyan halak, amelyek meg tudják dobogtatni a legyezőhorgász szívét. Kezdtem elgondolkodni azon, hogy mit is tennék, ha egy ilyen halba beleakadnék ezzel a vékony cuccal. Valamint a galócákról szóló híreknek is hitelt adtam, hiszen ha ilyen körülmények mellett nincs, akkor máshol sincs. A víz kristálytiszta, megvannak a mélységek, van táplálék és élettér. Persze ahhoz, hogy beleakadjak egy ilyen halba a nimfákkal, hatalmas mázli kellet volna. Sztrímerrel már több eséllyel pályázhattam volna, de ahhoz rendes méretű hallégyre lett volna szükség, meg igazából az időszak sem volt az a kifejezetten galócás, így megmaradtam a pisztrángos és péres álmaim mellett.

Szorgosan fésültem a habokat. Egy lépés, néhány dobás, még egy lépés és újabb dobások. Jöttek a halak, nem is volt hiba a dologban. Azonban egyre inkább foglalkoztatott a dolog, hogy miért nem tudok átlépni a 35 centis határon. Végül úgy döntöttem, hogy beállok oda, ahol a legvalószínűbb a nagy pisztráng jelenléte, és ha kell, akkor egy órán keresztül sem mozdulok onnan. Kipróbálom az összes legyem, és előbb-utóbb csak megfogom az áhított pettyest. Közben Zsolt barátom is mellém szegődött, pár méterre egymástól álltunk és szórtuk a helyet tisztességesen. Istvánról és Andrásról nem volt hír, valahol eltűntek a kanyarban felettünk, de nem aggódtunk, a víz egyiküket sem hozta lefele, meg délben úgyis visszatérnek a fiúk, ha megéheznek. Szóval teljes odaadással a horgászatra koncentráltunk.

Nagyjából a sánc szélén keresgélhettem, olyan másfél méteres, áramló vízben és csak az motoszkált a fejemben, hogy valahol ott kell legyen az én halam is. Hamarosan meg is akasztottam valamit, ami a gyors sodrásban rendesen megizzasztott a vékony cuccal. Egy jobbacska pér volt a tettes. El is gondolkodtatott, ha ez a hal ennyire harcolt, akkor mi lesz, ha tényleg bejön, amire várok. Tovább tapogattam a helyet, még sikerült kicsalnom pár pisztrángocskát is, de egyre csak azon gondolkoztam, hogy kicsit bennebb kellene próbálkozzak, ott, ahol gyorsabban rohan a víz. Erre csak úgy kerülhetett sor, ha még teszek pár lépést előre, és hosszabbakat dobok.

Derékig gázoltam a kristálytiszta, rohanó vízben. Hosszú dobásokra törekedtem és próbáltam láthatatlan maradni, ami nem volt egyszerű feladat az erős napsütés és a hihetetlenül tiszta vizű Dunajec miatt. Finoman kopogtattam nimfáimmal az aljzaton, néha egy-egy növényszál is rácsimpaszkodott valamelyik csalimra, de tudtam, hogy kitartásom meghozza az eredményt, hisz sikerült már pár szép halat kicsalogatnom a kövek takarásából. Aztán egy finom kis koppanás jelezte, hogy érdeklődik valaki. A bevágásba belegörnyedt a spiccem, a hal meg egyre gyorsuló, és erőteljes tempóban a túlpart irányába tartott. – Nagy, nagyon nagy! – mondtam társamnak, aki rám, majd görnyedő botomra pillantott. Ebben a pillanatban a túlpart közelében szétrepültek az apró halak, és egy hatalmas, sárgás pisztrángtest emelkedett a levegőbe.

Nem akartam hinni a szememnek, végre horgon a hal, amire vártam, és ami pár másodperccel az első ugrása után ismét a levegőben volt. Alig győztem az általa diktált tempót, egyszer iszonyat gyorsan szedte le a zsinórt az orsóról, utána meg olyan sebesen úszott felfelé, hogy nem győztem beszedni a felesleget. Miután szépen összejárta a helyet, ismét visszatért elém, ahol alig három méternyire tőlem újra a levegőben pompázott. Kiugrott, nem rázta a fejét, nem csapkodott a farkával, csak lomhán visszacsattant a folyóba. Ekkor szembesültünk igazán a méreteivel. Barátom folyamatosan hajtogatta, hogy: – „Ezt meg kell fogni! Ezt meg kell fogni!” Ezt persze én is így gondoltam, de szinte lehetetlen feladatnak tűnt, hogy ki tudjam tornázni a vékony cuccal a gyors vízből. Miután megunta, hogy össze-vissza rohangál beállt arra a helyre, ahol megakasztottam, és mozdulatlanul lebegett a sodrásban. Csak abból tudtam, hogy ott van, hogy néha lomhán pumpált egyet. Zsolt meg is kérdezte, hogy leakadt, vagy mi történt, miért nem mozdul? Egyszerűen ott érezte magát jól, én meg nem tudtam húzni. Peregtek a másodpercek, csak nem akart változni a helyzet, aztán elkezdtem erőltetni, mire végül kimozdult és elkezdett felém közeledni, de nem azért, mert én irányítottam, hanem mert ő arra akart menni. Nem láttam belőle semmit, de valahol előttem járhatott, amikor úgy gondolta, úszik még egy kört és a kövek között átbújva eszement tempóban elindult lefelé. A spiccem levágódott, elakad előttem a zsinór, amit a hal csak húzott és húzott át a kövön. Egyre idegesebb lettem, próbáltam kiszabadítani, de nem sikerült. Közben megállt a halam és elindult visszafelé, igyekeztem felszedni a kint lévő madzagot, de egyszer csak megszűnt a kapcsolat, zsinórom vége üresen lebegett a levegőben. Összeomlott bennem minden, egy jókorát kiáltottam, de újra szereltem, 0,14-es tipetre váltottam, hogy amennyiben még sikerül valami szerencse folytán egy hasonló hallal összetalálkoznom, akkor bátrabban tudjam kezelni a helyzetet. Időközben a fiúk is visszatértek, többnyire pisztrángokat fogtak, és akadt 40 centis példány is. A fogós legyek méretében is volt változás, ugyanis már a 14-es, 12-es, de még 10-es méretűekkel is fogtak a fiúk. Úgy látszott, már nem csak a pici legyek működtek.

A délutánt egy másik helyszínen folytattuk, néhány kilométerrel lennebb. Több helyet is kipróbáltunk, de igazán egyik sem fogott meg, hiányzott nekem a mély gödröket rejtő meder. Ezeken a szakaszokon combos vízben horgásztunk és itt is sok hal volt, de a méretük nem győzött meg. Hajtogattam a srácoknak, hogy fennebb láttam egy szimpatikus pályát, nézzük meg azt. Miután belátták, hogy ebben a mélységben nem valószínű, hogy belefutunk azokba a halakba, amik felkerülhetnek személyes rekordlistáinkra, végre útnak indultunk.

Az új pálya sem rejtett kétméteres vizet, de már voltak nagy kövek és bő derékig érő gyors víz. Alig kezdtem el a horgászatot, máris elkaptam két pért. Hal az volt mindenhol, így csak arra vártam végre, hogy valami rendesebb is beugorjon. Az egyik nagy kő alá sodortattam be a legyemet, és jött is az erőszakos kapás. Az akasztást követően rögtön éreztem, hogy valami jobb példány lehet a tettes. Nem akart kimozdulni a sodrásból, ott tombolt, nem ugrott, csak rázta magát. Védekezésből arra következtettem, hogy egy méretesebb pért sikerült becsapnom. Már csak annak drukkoltam, hogy ne hagyjon faképnél. Jó kis torna volt, mire felbukkant, ekkor már láttam, hogy pér, és azt is, hogy ez a méret már kezd közelíteni az óhajtott kategória felé. Nem adta könnyen magát, botorkáltam is utána a kövek közt, még jól pofára is estem, szerencsére csak az egyik karom lett kissé vizes, gyorsan feltápászkodtam, majd a szélvízbe tereltem, ahol már nem segítette a sodrás és András közreműködésével a hálóba suttyant. Igazából jobban harcolt, mint amekkora volt, de így is a legnagyobb és legszínesebb péremet tarthattam kézben. Gyorsan lemértük, 37,5 cm volt, nem is rossz, az már majdnem negyvenes. Azért is örvendtem neki annyira, mert egyértelmű kezdett lenni, hogy a Dunajec nem az a víz, ahol sorra lehet fogni a 40-es, 50-es péreket, annak ellenére, hogy a folyó sok halat rejt, zömük 30 centis.

A nap hátralévő részében erre a szakaszra koncentráltunk, és sikerült is jó néhány pisztrángot elkapnunk. Több pér nem mutatkozott, amit nem igazán értettünk, de a sebes pisztrángok nem hagytak unatkozni. István megfogta a nap legsárgább, védekezés alapján sokáig pérnek gondolt pisztrángját, amit mintha aranyba mártották volna, csak álltunk és bámultuk, hogy miként tud egy hal ilyen sárga lenni. Aztán a nap lassan elbújt a dombokon ágaskodó fák takarásában, a levegő is gyorsan lehűlt. Befejeztük a horgászatot, és mire összecsomagoltunk ránk sötétedett. A szállásunkra érve legszívesebben az ágyba omlottunk volna, de erről szó sem lehetett, ugyanis a sikeres legyek elfogytak, le kellett gyártani a másnapi adagot is. Késő éjszakáig a satuk felett görnyedtünk és szorgosan bogoztuk a nimfákat.

Folytatjuk...

 

Hozzászólások

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned.
Ha még nem regisztráltál, itt regisztrálhatsz.

Beléphetsz fikanickkel is, így nem tároljuk az adataidat és név nélkül kommentelhetsz.

Mindezt megspórolhatod, ha a Facebook segítségével lépsz be:
Belépés facebook-kal
 

MŰLEGYEZNI AKAROK!

2
Berza
4 éve

gyönyörű képek! :))

1
Ezek megvoltak?bezár
Tovább a Fishing Time-ra »

hirdetés