Habár a halaknak nincsen fülük, mégis régóta tudott, hogy hallanak. A környezetben kibocsájtott hanghullámokat teljesen másképp érzékelik mint mi, ennek ellenére igen is hatnak rájuk a testükön áthaladó kisebb nagyobb rezgések, a hangok. Ebben a cikkben néhány olyan trükköt szeretnék veletek megosztani, amit a mindennapi horgászatok alkalmával, de akár versenyszituációban is sikeresen alkalmazhattok.
Én akkor nyúlok legszívesebben ehhez a fegyverhez, ha egy rövid, de igen intenzív horgászat lebonyolítása van a terveim közt, például egy pár órás spiccbotos pontyhorgászat a part közelében.
Hogyan is kezdődött az egész? Természetesen izgatott várakozással. Idén, ha nem is volt zordon, mégis igen hosszúra sikeredett a tél, még májusban is a folyamatos lehüléssel és hidegfrontokkal viaskodtam, ugyanis már november hónapban megszállt a gondolat: újra spicbottal szeretném kajtatni a halakat.
Sajnos a módszer egy hátulütője, hogy sikeressége nagyban függ az időjárási körülményektől, a halfogás kulcsa gyakran az, hogy a víz hőmérséklete elérje minimum a 13 -14 °C –t. A víz felmelegedése felkavarja a felszín alatti világot, a halak kimozdulnak kényelmes vermeikből és újra birtokba veszik a partszéli sekélyebb vizeket. Különösen igaz ez a pontyokra, melyeket a tavaszi felmelegedésben napközben is elcsíphetünk a partközeli vizekben. Habár olykor magával ragad egy kiadós keszegezés gondolata, mégis leginkább a pontyokat szeretem hajkurászni. Annak ellenére, hogy ezúttal mindössze egy spicbotot vittem magammal, mégis igyekeztem úgy megalkotni a horgászat stratégiáját, hogy a sok aprónép közül szelektálhassam bajszos sporttársaimat, hiszen egy spicbottal megakasztott töves igen nagy ramazurit képes művelni, ezáltal nagy élményt nyújtani számomra a közvetlen kapcsolat miatt. A feszes bottest minden mozdulatát közvetíti prédánknak, így a pár perces fárasztás maximális intenzitású inger az elejétől kezdve, nem is tudom hasonlítani egy feederbotos fárasztáshoz.
Beszéljünk inkább az akkor történtekről. Mindössze pár óra állt rendelkezésemre, ebből kellett a maximumot kihozni. Fontos volt, hogy olyan helyet válaszak, ahol megfelelő a vízmélység (nem túl mély, nem túl sekély), adott esetben ez 1m körüli volt. A vízmélység mellett figyelembe vettem, hogy ne a partoldal legforgalmasabb helyére üljek, hiszen a járkálás, dobogás a partszéli horgászatot elronthatja, ezek a rezgések riasztják, zavarják a halakat, főleg az óvatosabb bajszos kukoricafalókat. Mivel kifejezetten pontyot szerettem volna horogra csalni, így etetőanyagot nem is vittem magammal, ezálltal szerettem volna elkerülni a horog közelében az apróhalak nyüzsgését. Etetésre szánt száraz szemeskukoricát néhány óra áztatás után felforraltam, levében hagytam kihülni, majd indulás előtt hajnalban még utánnakapcsoltam kicsit a gázt, hogy kinyíljanak a megpuhult szemek. A főtt kukoricához két konzerves csemegekukoricát borítottam, ez édes illatú szemesanyag össztömege alig volt két kilogramm (fele meg is maradt a horgászat végére). Nem emlékszek rá, hogy valaha is érkeztem volna ennyire kevés felszereléssel a vízpartra. Mindössze egy spiccbot, egy merítőszák, és egy kis csalistáska volt nállam, na meg természetesen egy halmatrac. Kiérkezésem után gyorsan felszereltem a spiccbotot, és neki is álltam a talajmeder feltérképezésének. Nagyjából egyenletesen mélyülő, kemény fenekű mederszakaszt találtam, a maximális elérhető távolság előtt egy kissebb letöréssel, ezt a pontot szemeltem ki, bíztam benne, a törés mellett úsznak majd a halak. Jöhetett az etetés. A kiszemelt hely körül nagyjából 8 négyzetméteren szórtam szét pár marék kukoricát és a meghorgászni kívánt helyre egy további nagy marékkal koncentráltan etettem.
Pár szót a szerelésről. Amikor télen, gondolatban ráfanyalodtam a spiccbotra, már akkor tudtam, pontyos kézséget szeretnék, így olyan pálcát választottam, ami kifejezetten nagyhalas akcióval bír, feszes, félparabola akciójú, és biztosan nem hagy cserben a nagyobb halak fárasztása közben sem. A másik lényeges szempont volt, hogy a bot künnyű legyen, hiszen egy hatméteres botot tartogatni még akkor is komoly fizikai munka, ha az alig 300 gramm, nem beszélve a fárasztásról. Az elvárásaim tökéletes megtestesítője a DAM Tele Pole Carbon 6 méteres verziója volt.
A bot utolsó két tagját 1.6 mm –es átmérőjű tömör gumizással láttam el.
A 16-os áttetsző, Trabucco T-Force Match-Pro monofilra szerelt végszerelékem sokak számára meglepő lehet, ugyanis egy feltolós rendszerrel működő úszós variációt állítottam össze. A rendszer lelke két pilléren nyugszik, az egyik az úszó, a másik a súlyozás. Az úszó semmiképp sem önsúlyos, a teste kicsi, duci, nagy felhajtóerővel, az antennája filigrán, vékony, így igen érzékeny.
Az úszót mindig egy apró forgókapoccsal rögzítem a damilra, hogy könnyedén elcsússzon azon, ne tekeredjen rá a damil. Súlyozás gyanánt a damilra mindössze egy nagy szilikonbetétes csappólmot szorítok fogóval a horog felé 5-6 centire, és ügyelek arra, hogy az ólmozás pont annyira húzza le az úszót, hogy annak antennája éppen csak kilógjon a vízből.
Amikor fenékre ér az ólom, úgy állítom be az eresztéket a szilikon ütközővel, hogy a bóbitának csak az utolsó tagja, csak a vége látszódjon ki, így amikor a hal rászív a csalira, elemeli az ólmot a fenékről, akkor az úszó azonnal kiemelkedik, mintegy kirepül a vízből, ezzel egyértelműen jelezve a kapást.
Az egyik legszebb látvány amikor a kiemelkedő úszó elfekszik a vizen, majd ha nem vagyok elég gyors, egyik irányba elindulva lassal elmerül a víz alá.
A felszerelés kapcsán további fontos dolog, hogy az apró, 12-es méretű, de vastaghusú horgot (HAYABUSA CHN121BN) közvetlenül a főzsinórra kötöm, azért, hogy egy forgó beiktatásával, így plusz két csomó felhelyezésével ne gyengítsem a szerelékemet.
Alig telt el pár perc az etetés után, megpezsdült a víz az úszó körül. Az keszegfélék jelentek meg először, ők is szeretik a zsenge, édes csemegekukoricát, amivel etettem és kezdetben csaliztam is. Pillanatokon belül jött két szép, széleshátú kárász, majd egy apróbb dévér, így a puha csemegekukoricát le is cseréltem keményebb, pácolt Cukk mézes kukoricára. Az üvegből egy kissebb szemet választottam és húztam a horog öblére, majd halkan belendítettem a szereléket a törés felé.
Ekkor már eltelt nagyjából fél óra, így elérkeztünk a horgászat, valamint a cikk egy lényeges, kulcsfontosságú momentumához. Ha már eddig elolvastad az írásomat, itt az ideje felfedni egy praktikát, egy eszközt, amit régóta sikerrel alkalmazok a halak megbabonázására, ez a fegyver pedig a HANG. Mi is a lényege? Főként intenzíven telepített vizeken a halak megtanulják milyen hangja van annak, amikor etet valaki. (Természetes vizeken is működik, de erre később még kitérek.) Ismerik a behulló kukoricaszemek vagy gombócok hangját, megtudják különböztetni a becsapódó spomb vagy rakéta zörejét egy bedobott kőétől és ismerik a felszínre érkező töltött etetőkosár álltal keltett morajokat is. Úgy működik ez, mint kutyáknál az egyre kedveltebb klikkeres kutyasulis módszer, a hangot az állat összeköti egy pozitív ingerrel, az élelemforrással, és ez felkelti a figyelmét, kiváncsiságát. Az általam felelevenített szituációban a hangokat úgy használom fel, hogy amikor a kezdeti etetés elkezd fogyni, nem állok neki azt nagy mennyiségekkel pótolni, hanem két percenként nagyjából 15-20 szem takarmányt magasra dobva az úszó köré szórok koncentráltan, 5 percenként pedig nagy körívben szétszórok néhány szemet ügyelve a dobásnál arra, hogy a szemek nagyjából egyszerre, vagy egymás után érkezzenek be a vízbe. A magasról behulló szemek a halak számára hangosan csapódnak a felszínre, így akár 20-30 méteres távolságból is felkelti a halak figyelmét ez a hang és arra készteti őket, a csobbanások irányába induljanak.
Nem volt ez másképp most sem, lendült a kezem, a szemek pedig hullottak befelé. A második „hangkeltésnél” tolódott is kifelé az úszó. A határozott bevágás után a feszes damilon már fütyült is az enyhe szél, a gumi pedig legalább 10 métert kiszaladt a botból. Csak kapaszkodtam a megfeszült spiccbe, majd a gumizás hamar felőrőlte a kirohanás erejét, és húzhattam is a szák felé a két kiló körüli pikkelyest.
Az etetés szétcsobogása után meglepően keveset kellett várni, nagyjából 7 perccel a csali visszadobása után a harmadik szórást követően jelentkezett a következő ponty annyira vehemens kapással, hogy szinte le sem tudtam reagálni a kitolást, az elmerülő fázisban húztam be egy aprót a bottal. A spiccet alig mertem magasra emelni, olyan erős kirohanással kezdett ez a potyka, s mivel rögtön a felszínre jött, hatalmas fröcsöléssel fordult vissza felém, miután már nem tudott a gumi ellen küzdeni. Szákolás után hamar szabadjára is engedtem ezt az újjabb potykát.
A következő két órában még 4 bajszost fogtam. Sajnos volt néhány olyan kapásom is, ami nem akadt, valószínűleg nagyobb horoggal, vagy hajszálelőkén felkínált csalival ezeket is sikerül megfognom, de nem akartam szerelgetéssel húzni az időt. Utólag bánom kicsit, hogy nem szereltem át, de úgy érzem, így is igazán élménydús horgászatban volt részem ezen rövid idő alatt, legközelebb több zsebpecát szerelek elő különféle horgozással, így a cserélgetés ideje sem fog elvenni az aktív kikapcsolódás idejéből.
Hangos kitekintés
Milyen szituációkban vettem hasznát eddig a hangoknak? Úgy gondolom, eléggé sokszínűen felhasználható ez a téma.
A hangok erejével gyerekkoromban ismerkedtem meg, amikor a Holt-Dunán gyakran horgásztunk hatalmas akadókban a part alámosásai alatt vagy a nádszéli hinarasban. Itt ha nem fogtunk halat rövid időn belül, arrébb eveztünk egy másik, igéretesnek látszó helyre. Nem szabadott nagy mennyiségekkel etetni, a lényeg az volt, ha arra úszik a hal, felkeltsük a figyelmét és nagy valószínűséggel a horgon felkínált csalit vegye fel az elsőkk között. Ebben az esetben 4-5 percenként 10 szem főzött kukoricát ejtettünk a vízre, és a módszer olyannyira hatásosnak bizonyult, hogy sokszor olyankor is fogtunk halat, amikor ugyan azon a járáson ülő többi horgásznak napokig mozdítása sem volt, persze akkor inkább titkoltuk a trükkjeinket, sőt sokszor a fogott halakat is.
Volt úgy, hogy egy nagyhalas versenyen fogyóban volt a szemesanyag, amit használltunk, így minden második és harmadik dobásra csak az üres, pontosabban vízzel teli spombot hajítottam el az etetésre, és amíg csobogott, addig folyamatosan volt kapás, persze a végére volt erőteljes izomláz is, mint a dobálás, mint társam részéről a folyamatos fárasztás miatt, de megérte a helyezésért küzdeni, sajnos a kétnapos versenyből az utolsó néhány órában jöttünk rá a siker kulcsára, így a dobogó legfelső fokáról lemaradtunk.
Hasonló placebóként működik, amikor utolsó gombóc etetőanyagomat átrostált vakondtúrással keverem össze, csak hogy ugyan arra a távolságra tudjak még néhány órát horgászni. Ha korábban volt ott etetés, garantáltan több halat fogunk a földes gombócok használatával, mint az üres kosárral, hiszen ha el is tudjuk odáig dobni az üres kosarat, vagy ólmot, annak mégiscsak más a hangja beérkezéskor, nembeszélve arról, hogy a finoman rostált föld megfelelően nedvesítve frankó felhőt is képez, de ez már egy másik téma, hamarosan talán erre is kitérek egy másik írásban.
Remélem, hasznos tanácsokkal láttalak el, és talán kedvet adtam egy intenzív spiccbotos pontyozáshoz.
Fotózta: Tóth Benjámin
