Nyakunkon az őszi folyóvízi szezon. Márnák, jászok, paducok, dévérek, szilvaorrúak, pontyok és ki tudja még hányféle hal izgatottan várja már a velünk való találkozást a szélvizeken. Vagy valami ilyesmi… Ha évek óta járod a Duna partját, tanulod a folyót, s az elért eredmények is elégedettséggel töltenek el, ez az írás nem neked szól. Nyugodtan lapozz tovább. Ha csak most teszed az első lépéseket a folyóvízi feederezésben (vagy nem is teszed, csak tervezed…), esetleg gyűröd már egy ideje, de az eredmények nem akarnak jönni, talán érdemes beleolvasnod. Megmutatom, hogy én hogyan csinálom. Ha találsz benne bármit, ami később a hasznodra lesz, már megérte. Megírni is, elolvasni is.
Fontos kiemelnem az elején: Nagyon sokféleképp lehet eredményesen horgászni a Dunán. A következők egyfajta megközelítésre koncentrálva íródtak, de ez nem jelenti azt, hogy ne foghatnánk sok szép halat másként is! Ez az írás közel sem ad teljes receptet, hisz a fogást befolyásoló számos fontos tényezővel, főként a helykereséssel, az előttünk lévő mederszakasz feltérképezésével, a vízállással nem foglalkozik. Néhány alapvető technikai ismeret átadásával csupán az első lépések megtételét könnyítheti meg. Megóvhat néhány olyan hibától, melyeket a szerző maga is elkövetett már. Nem is olyan régen, némelyiket nem is egyszer. Lássunk neki!
A koncepció
Az előttünk lévő víz – az esetek többségében – folyik. Az áramló víz segít nekünk, mert messzire viszi etetőanyagunk hírét (ízét/aromáját/illatát). Ha folyamatos utánpótlást biztosítunk a csábító ízű/illatú anyagból, egy hosszú és folyamatos íz-/illatfelhőt hozunk létre, mely horgunkhoz vezeti a halakat. Ahhoz, hogy az odataláló uszonyosokat ott is tudjuk tartani a horgászhelyen, szükség van darabosabb táplálékra. Mondhatjátok: A darabos táplálék is úgy jár majd, mint az íz/illat, melyet messze visz a víz. De ez nem így van.
Nem akarok most határrétegről, lamináris és turbulens áramlásról, meg ilyesmikről beszélni (a végén még kiderülnének az én hiányosságaim is a témában), elég, ha megjegyezzük a következőket: Az áramló víz közvetlenül a fenék felett másként viselkedik, mint a vízoszlop felsőbb rétegeiben. A talajjal közvetlenül érintkező rétegben sebessége a nullához közeli, s ahogy haladunk feljebb, az áramlás sebessége egyre nagyobb. Csupán egy rendkívül vékony rétegről beszélünk, ám ez arra elegendő, hogy az etetőanyagban lévő nehezebb és darabosabb alkotóelemek egy része a felszínen láthatónál lényegesen kisebb sebességgel távolodjon az etetőkosártól és a fenék apró egyenetlenségeiben, a kavicsok közt megüljön. Ennyi, kész is vagyunk, hisz a halak messziről rátalálhatnak a horogcsalira és körülötte terített asztal várja őket. Nézzük kicsit részletesebben…
A kaja
Ahhoz, hogy a fentiek megvalósulhassanak, az etetőanyagot le kell juttatni a fenékre. Az úszós pecánál olyan nehézre kell készítenünk a kaját, hogy az a teljes vízoszlopon keresztül gyorsan lejusson a fenékig. A feederezésnél ezt megteszi helyettünk az etetőkosár, tehát nehezíteni csak annyira szükséges, hogy
az anyag a fenéken is maradjon. Válasszunk olyan etetőanyagot, mely felszálló alkotórészt nem tartalmaz (ezek a részek messze távoznak majd a kosártól, akár el is vihetik előlünk a halat). Bizonyos mennyiségű nehéz föld jó szolgálatot tesz. Én az etetőanyag száraz tömegéhez képest 50-100% arányban használok földet. Az aromával ne bánjunk szűkmarkúan! Bőségesen használhatunk folyékony aromákat (akár a javasolt mennyiség másfél-kétszeresét is). Poraromát inkább csak a bedobást megelőzően szórok a kajára, ha még ütősebbé akarom tenni. A süllyedő angolmorzsa se maradjon ki belőle (egy-egy marék minden kilóhoz), játszótársaink nagyon kedvelik. A magkeverékek (főtt búza, kender, kukorica stb.) szintén segítenek a halak helyben tartásában (0,5-1 kg 3-4 kg szárazanyaghoz).
Fontos, hogy kajánk megfelelően átnedvesedjen, ne maradjon benne száraz rész. Én általában a peca előtti napon keverem be az anyagot (a parton majd csak át kell forgatni, kicsit még nedvesíteni a megfelelő állag eléréséhez). A benedvesített, átkevert etetőt legalább egyszer átrostálom. A magokat csak közvetlenül a peca előtt keverem az anyaghoz. Ha nem így csinálom, az etető sótartalma lebegővé teheti a magok egy részét, ami nem szerencsés. A dunai horgászok használnak édes és sajtos illatú/aromájú kajákat. Adott időszakban, adott helyen egyik vagy másik lesz eredményesebb. Általánosságban az édes jobban kedvez a keszegféléknek, de nem kell félni, a márna sem veti meg.
Élőanyag
Az eredményes dunai feederezés egyik kulcsa, hogy az etetőanyaggal élőcsalit is vigyünk be a horgászhelyre. A hétköznapi horgászatok során leginkább a csonti jelenti az élőanyagot. A giliszta és a szúnyog is használható, sőt, bizonyos esetekben, versenyhelyzetben kiemelten fontos lehet ezek szerepe. De egy kezdő, nem versenyen horgászó dunai feederesnek elég lesz, ha itt csak a csontkukaccal foglalkozunk. A csonti egy része a magokhoz, angolmorzsához hasonlóan ott marad majd a kosár közelében, helyben tartva az arra kíváncsiskodó halakat. Bekeverhető az etetőanyagba, de ehhez egy bizonyos mennyiség felett célszerűbb forrázott csontit használni. A sok élő csonti miatt sokszor kell átkeverni az etetőt, hogy egyenletesen jusson belőlük minden töltetbe. Az etetőbe kevert ficánkoló csontkukacok a fenékre érő kosárban gyorsan szétbontják az anyagot, hamar kioldódik belőle minden. Az élő csontit lehet ragasztani (ebben a formában akár önmagában is kosárba tehető a horgászat olyan időszakában, amikor a halak már ráálltak az etetésre), vagy az etetőanyagból képzett dugók közé tölteni a kosárba. A legtöbben – én is – ez utóbbit csinálják.
Horog, horogcsali
Az esetek 95%-ában csontkukacot tűzök a horogra. A maradék 5% jut a gilisztára, a sokak által kedvelt sajtra, kolbászkockára, pelletekre, s minden másra. Nem mondom, hogy én csinálom jól, minden esetre így horgászom. Ami fontos, hogy a horog mérete mindig igazodjon a felkínált csali méretéhez. 3-5 szem csontihoz 12-10-es horgok bőven elegendőek. Ha finnyázás van (a dunai halaknál is előfordul), a horogméret 14-16-os méretig is lecsökkenthető. Főleg ilyen kis méreteknél elengedhetetlen, hogy megtaláljuk azt a horgot, mely kellően erős, tartós. Erre mindenképp fordítsunk figyelmet! Nagyobb horogcsalihoz természetesen nagyobb horog is dukál, de ne essünk túlzásokba! Az ellenállóbb csaliféleségeket bátran fűzhetjük is, ez javíthat az akadáson. Egy pörgős, gyors horgászat során (dobások 4-5 percenként) a horogcsali dipelése is eredményes lehet.
A végszerelék
Horgászhatunk úgy, hogy az etetőkosarat megtartsuk a fenékre érés helyén vagy ahhoz közel, de akadómentes területen megpróbálhatjuk a kosár kontrollált mozgatását, a görgetést is. E két módszerhez különböző kosarak szükségesek.
Az esetek többségében az a cél, hogy az etetőanyaggal tömött kosár megálljon a fenékre érés helyén, vagy ahhoz közel. Ehhez olyan tömegű kosarat kell használnunk, ami ezt üresen is tudja. A megszokott helyeken már kitapasztalta az ember, hogy adott vízállásnál, adott távolsághoz mekkora kosárra van szükség. Új, ismeretlen helyen, a peca elején célszerű néhány dobást ennek kipróbálására szánnunk. Leginkább a klasszikus, oldalt ólmozott, dróthálós kosarak használatosak erre. Minél nagyobb a sodrás, annál nagyobb tömegű etetőkosárra lesz szükségünk. Gyári kosarak úgy 180-200 grammos tömegig kaphatóak, szükség esetén még plusz súly szerkeszthető rájuk. Már ha van olyan botunk, amivel egy ilyen nehéz cucc eldobható. Ha a kosár tömegének növelése nem megoldás (mert nincs nehezebb kosarunk, vagy botunk nem bírja) kipróbálhatunk egy azonos súlyú, de kisebb méretű, a sodrásnak kisebb felületet mutató etetőkosarat is. Használatosak még olyan kosarak, melyeken két, oldalra kinyúló drótdarab stabilizálja a pozíciót, illetve olyanok is, ahol az ólmozott részen keresztül menő négy, rövid csavar segít a kosár helyben tartásában. Ezek jobban ellenállnak a sodrásnak, mint azonos tömegű, de efféle kiegészítő alkalmatosságokkal nem rendelkező társaik. Akadósabb részeken az ilyen, turbózott kosarak használata visszaüthet, az elakadások számának növekedése miatt.
A görgetéshez az ún. rakétakosarak használata a legcélszerűbb. Olyan tömegűt válasszunk, amelyet a víz a fenékre érés után képes megmozdítani. Ha letesszük a botot a tartóra, látni fogjuk, ahogy a kosár lassan görög a fenéken. A spicc időnként megemelkedik, majd ismét megfeszül, ilyenkor a kosár odébbmozdul a fenéken. A bedobás helyétől a zsinór szabta körív mentén, a parthoz egyre közelebb kerülve mozog a kosár. Az etetőkosár tömegének változtatásával tudjuk a mozgás sebességét befolyásolni. A görgetés célszerűen egybotos pecát jelent.
A végszerelék összeállításánál törekedjünk az egyszerűségre. Egy rövid gubancgátló cső a főzsinórra fűzve, egy forgókapocs, horogelőke. Ennyi. Fontos, hogy a gubancgátlón lévő kapocs, amibe a kosarat akasztjuk, ne mozduljon el. Főleg nagyobb kosarakat használva nem baj, ha egy-két csepp pillanatragasztóval fixáljuk az adapter helyzetét. A gubancgátló helyett elég egy csúszó karabiner, ha úgy szeretnénk, de a jól ismert nagyhurkos végszerelék is tökéletes. Bizonyos helyzetekben (erős főzsinór vagy fonott dobóelőke és vékony horogelőke párosításánál) jó szolgálatot tehet a horogelőke elé kötött 10-15 centis erőgumi betét, mely valamelyest védi a vékony előkét.
A horogelőke legjellemzőbb hossza nálam 80 centi, innen rövidítek (általában 60 centinél nem rövidebbre), vagy kötök hosszabb előkét, ha a helyzet megkívánja. A hosszú előke a csali természetes mozgását biztosítja. Az etetőkosárból kisodródó nagyobb darabok kicsit lejjebb sodródnak a kosártól és a halak is alulról érkeznek, szóval itt a rövid előke – az esetek többségében – nem célravezető. Az előke tiszta, akadómentes területen 0,14-0,17-es monifil, valamilyen ellenálló, minőségi fajta. A monofil előke szükség esetén 0,18-0,22-es vastagságig erősíthető, e fölött én inkább vékony (0,10-0,12-es) fonott horogelőkét használok, hasonló hosszúságban. Nagyobb kövek vagy kagylós rész esetén a márna sokszor kivégzi a monofil előkét, mert védekezés közben le-lefúrja a fejét a talajra, eldörzsöli, elvágja a zsinórt. Erre csak a fonott zsinór jelenthet megoldást.
A felszerelés
A bot kiválasztásánál az eldobni kívánt tömeg nagysága a meghatározó. Ha dunai pecához amolyan mindenes feedert keresünk, egy 3,90-es, heavy erősségű pálca tűnik a jokernek. Lesznek helyzetek, ahol sok lesz (lassabb, sekélyebb szakasz, ahol akár egy 40 grammos kosárral is megoldható a dolog), egyes helyeken pedig ellenkezőleg, kevés (mélyebb kanyar, külső ív, a 150 grammos kosár is billeg, majd továbbáll), de a legtöbb helyzetre megfelelő. Ha sokat horgászunk olyan részeken, ahol nem kell ennyi erő, lehet akár egy medium is, ha pedig 7 unciás alagútkosarakat hajigálunk állandóan, akkor muszáj valami 200 gramm dobósúly körüli paradicsomkaró.
Az orsók esetében inkább a nagyobb méreteket favorizáljuk (50-es vagy fölötte lévő kategória), a nagyobb dobátmérő, de főként az erősebb szerkezet miatt. Nincs szükség nagy tudású, precíz kurblira, egy elfogadható zsinórkép és egy megbízható fék elég. Ha valaki két bottal horgászik, vagy éjszaka is kergeti a halakat, a nyeletőfékes orsók használata megfontolandó. Biztonságot ad.
A főzsinórral szemben egyrészt követelmény a kellő erő, nagy tömegek, dunavíz, kövek stb., ezek vastag zsinórt kívánnának. Más oldalról minél vastagabb a zsinór, annál nagyobb ellenállása van az áramlással szemben, e szempontból inkább a vékony madzagok a megfelelőek. Az általános kompromisszum a 0,20-0,22-es főzsinór, az XXH botszörnyekhez maximum 0,24-0,25 mm. Ennél vastagabbra biztos nem lesz szükség. A finomkodással se essünk túlzásba, egy medium bothoz sem szabad 0,18 mm-nél vékonyabbat kötni. Pontosabban: én nem ajánlanám.
A dunai, parti feederezésnél jellemzően nem dobunk túlzottan messzire, a pecák nagy része a parttól mért 15-30 méteres sávon belül történik. (Lehet a parttól sokkal messzebb is keresni a halat, de az egy másik műfaj, más felszereléssel és más koncepcióval…) A távolság ilyenkor nem komoly faktor, ám a nagy tömegek hajigálása, vagy a köves, kagylós mederfenék nagyon igénybe veheti a főzsinórt. Ilyen körülmények fennállása esetén célszerű a fonott dobóelőke használata. Én ebből kb. 3-4 bothossznyit tekerek fel (0,15-0,20-as vastagságban, leginkább a pergető orsóimról levett, nyúzott, de nem sérült fonott madzagot), a két zsinórt UNI csomókkal kötöm össze.
II. rész tartalma:
A peca
Hajók, gébek, elakadások
Amit tudnod kell még...
