Szeptember kárászai
2015. okt. 08.szólj hozzá!
Tetszik
124
2015. szeptember második fele... Gyönyörű, nyarat idéző napsütéses, szélcsendes idő, szinte felhő sincs az égen… A településünktől kissé távolabb lévő kis csatorna meghorgászása kezd motoszkálni bennem egyre erősebben. Nincs mit tenni, ha pezsdül a horgászvér, menni kell…
Bodorkák, kárászok, vörös szárnyú keszegek reményében indulok útnak kerékpárral a kb 6 km-re lévő csatornához, ahová először még nagyapám vitt magával pecázni. Akkoriban is szép kárászokat lehetett fogni, azóta eltelt már több mint egy évtized is, de a horgászat és a természet iránti szeretetem az óta sem hagyott alább.
A botzsákban egy 6 méteres kompozit, sokat látott, ütött kopott spiccbot, egy kisebb merítő, a hátizsákban ivóvíz és csak a legszükségesebb dolgok; damil, úszó, egy csomag horog, sörétólmok, kés és egy doboz csemegekukorica. Semmi extra. Nem szeretem a túlbonyolított dolgokat, a peca számomra az egyszerűségről és a minél természet közelibb kikapcsolódásról szól, minden alkalommal egy kicsit kilépni a mindennapok forgatagából.
A csatornához érve látom, hogy senki nincs kint, nem is szeretem igazából, ha nyüzsögnek körülöttem. Szeretek elmélyülni a saját gondolataimban, a lényeggel foglalkozni. A kiszemelt helyre érve elém tárul a rég nem látott, de nem ismeretlen csatorna arculata. Szeretem a kissé vadregényes partokat, vizeket. Nyárfák, nádas, sás, és különböző parti növények vesznek körül, tele élettel. Fölöttem madarak szállnak, előttem színes szitakötők kergetik egymást, megfestve jelenlétükkel ezt az egyébként is szép összképet. A hínárfoltokon, felszíni növényeken békák hangoskodnak egymást figyelve, a vízfelszínen keszegek sokasága gyűrűzik, lecsípve maguknak egy-egy ígéretesnek tűnő falatot. Nyugodtabb hely nem is fogadhatott volna, pontosan, ahogy reméltem.
A Nap még tűz, szinte még el sem vonult a nyár, hiába van már szeptember, de az idős nyárfák árnyékot nyújtanak, felfogják a már horizont felé tartó Nap sugarait. A szerelék összeállításával kezdek foglalkozni. Széthúzom hatos spiccbotom, kicsit nehézkes mai horgászkézzel fogva, de jó pár szép hal benne van már, nem fog cserbenhagyni ma sem. Fém bekötőszemébe 0.18 mm-es jó minőségű damilt kötök. Felhúzom az úszó ütközőjét, aztán a 1,5 gramm teherbírású antennás úszót, végül felkötöm a 10-es számú aranyszínű horgot. Súlyozás gyanánt egyetlen szem sörétólmot teszek fel a horogtól tíz centiméterre, feltolósra szerelek. A kárászok úgyis szeretnek emelgetni…
A kiszemelt helyet figyelve látok pár apró buborékot, folyamatosan felszínre bukkanva. Reményeim szerint a halak által, így nem szórom meg a helyet sok etetőkajával. Pár szem csemegekukoricát dobok két nagyobb hínárfolt közé, ha helyben vannak, úgyis megtalálják azt a keveset is. Az aláhulló szemekkel apró keszegek harcolnak, próbálják megszerezni, de túl nagy falat számukra. Nem is őket szeretném horogra csalni. Az „alapozás” után a szerelék is a helyére kerül. Csend, nyugalom és figyelem. Ez a három dolog alakítja az eseményeket. Figyelem az úszóm mikor mozdul, de egyelőre semmi. A szemközti sás szálait erősen billegteti valami jó forma hal, talán ponty, rá esélyem sincs ilyen felszereléssel; nyugtázom magamban. Egy kis jégmadár suhan el a felszín felett, szétugrasztva az apróságokat, egyet azért elcsíp közülük, neki is enni kell valamit… Gyönyörű kék színben pompázó kis vadász, az egyik ágon elfogyasztja áldozatát, majd tovaszáll. Közben az úszómat is figyelem, mintha készülődne valami alatta. Nem is várat magára az illető, szép lassan kiemelkedik, majd elfekszik az úszó. Kicsit kivárok, majd kezdetét veszi a menekülés. Tenyeres forma kárász az első hal, nem telik sokba, míg megszabadítom a horogtól, mehet is vissza. Újracsalizok, vissza az előző helyre. Várok. Talán egy perc sem telik el, jön az újabb kapás, de ezúttal egy keszeg kívánta meg a csemegét. Szép piros uszonyai vannak, egészséges hal, visszanyeri szabadságát. Kicsit odébb dobok újra. Közben a Nap egyre csúszik lefelé az égbolton, kezd fogyni az ereje, de még kitart. Újabb emelős kapásra emelem fel spiccbotom, ő már jobban védekezik, mint az előző két társa, ducibb is náluk. Ijedten úszik el.
Újabb pár szem kukoricát dobok, közvetlen utánuk repül a horog is. Éppen hogy aljzatot ért a súly a szemekkel, húzós kapás, egy szép bodorka személyében. Igazi csatornahalacska, jól küzd, nem adja könnyen magát, megérdemli a szabadságát. Újat dobok, kis szünet. Ha nem az úszót figyelem, akkor a körülöttem lévő környezetet. Gondolatok, régi emlékek cikáznak a fejemben, hogy régen is pont így horgásztunk, lehet nem ezen a helyen, de mit sem változott az óta ez a kis csatorna. Mintha itt lassabban forogna az idő kereke. Emelkedik közben az úszó, újabb kárász, talán az eddigi legnagyobb, szép lassan növekszik a méret. Újabb dobás, újabb kárász, szinte percenként egy, helyben vannak. Néha társul hozzájuk egy-két szebb keszegecske, feldobva a színvonalat szép pirosas pikkelyeikkel. Egytől egyig úsznak tovább sértetlenül.
A Nap már éppen csak világít, lassan eltűnik a látómezőről. Én még maradok, jönnek szépen a halak.
Az úszó az egyik hínárcsomó mellet ér vizet, kicsit a megszórt terület mellett. Nem baj, ott marad. Csak áll magában, nincs érdeklődő. Szemlélődök közben. Kezdik színüket veszteni a fák leveleik, néhány darab már el is engedi éltető gerincét, magányosan hullnak alá, majd érnek vizet. Ott, mint kis színes csónakok lebegnek, míg egy fuvallat tolja őket tovább útjukra. Nincs már messze az ősz, készülődik a természet. Egy határozott gyors merülős kapásra eszmélek, de csak akasztásig jutok, a hal bombaként robban a hínár alá, gyékény felé. Spiccbottal megállítani nincs esélyem, megkönnyebbül a szerelék. Ponty volt minden bizonnyal, nem kicsi, a horgot magával vitte emlékül. Remegő kézzel újat kötök, új csali, pár szem kukorica ismét, úszó a helyén.
Kis időbe beletelik, míg újra előmerészkednek, nem sietik el a kapást. Tudom, hogy nagy hal már nem lesz, de a kárászok még itt lehetnek. Sejtésem beigazolódni látszik, megremeg, majd eldől a kis úszó, én pedig újfent jó erőben lévő kárászt fárasztok. Jól küzdenek ők is, igazi vad kárászok, nagy élmény spiccbottal horgászni rájuk. Horogszabadítás után ő is elúszik.
Még egy utolsó lendítésre van idő, bár a Nap már eltűnt, még hagy maga után némi fényt. Talán tudják a halak is, nem kapkodják el, várni kell rájuk. A szitakötők se cikáznak már, ágak végein, sás levél szélei pihennek. Néhány perc elteltével szépen eldől az úszó, kicsit kivárok, majd ráemelek, védekezik ő is szépen, hajladozik az öreg spiccbot, de bírja még. Szép bronzos színű kárász, nem nagy, de rájuk gondoltam, amikor útnak indultam, az élmény az enyém.
Még egy kapást le tudok követni, el is merül szépen, végszóra egy keszeg. Boldogan úszik tova.
A Hold kezdi átvenni a világítást, én pedig pakolni kezdek, mára ennyi volt. De nem vagyok szomorú, hiszen úgy alakult minden, ahogy terveztem. Egy múltidézős horgászaton vagyok túl, élveztem minden percét, pont, mint régen. A halak se hazudtolták meg magukat, igaz a mai méret elmarad kicsit a tíz évvel ezelőttiektől, de ugyan úgy küzdenek az életükért, igazi élmény „becserkészni”, megfogni őket. Nem tudni, mit tartogat a jövő számukra, talán fennmaradnak, talán eltűnnek az élőhelyükkel együtt, de amíg léteznek, és élettel vannak tele, mindig szívesen gondolok rájuk és még szívesebben indulok újra útnak.
Hozzászólások
9 éve